Vannak napok, amikor semmi sem sikerül. Erzsinek a Darshanban sikerült kifognia egy olyat, amikor a konyhán is szundikáltak és a picér sem volt a helyzet magaslatán:

A dátum 2007. március 1. Darshan Udvar. El szerettünk volna tölteni barátainkkal egy kellemes estét, s gondoltuk, ez a hely megfelelõ lesz. Tévedtünk. A hely megfelelõ volt, csak a kiszolgáló személyzettel akadt némi gondunk. Vagy nekik okozott gondot a jelenlétünk. Megérkeztünk, helyet foglaltunk. Túl sok vendég nem volt, így nem igazán értettük, miért kellett kiszáradt torokkal közel negyed órát várni arra, hogy valaki jöjjön, s felvegye a rendelést. Már nagyon szomjasak voltunk, de sehol egy lélek... Aztán mégis jött egy: zsíros haj, farmer és zsíros, piszkos póló, az ápolatlanság mintaképe. Kb. úgy nézett ki, mint az Anyád a szúnyogok címû filmben Kapa. Kértük amit lehetett. A várakozási idõ a rendelések leadása és a kiszolgálás között a továbbiakban sem csökkent, sõt! Kb. negyed órás várakozás után nagy nehezen megérkeztek a kért italok, az ételekre még várni kellett.

Az elsõ baki, nem jegyezte meg, hogy ki mit rendelt, amit lehetett összekevert, rossz ember elé rakott le. Gondoltuk mindegy csak igyunk már. Kb. újabb negyed órával késõbb megérkeztek az ételek, szám szerint két leves, ami viszonylag gyorsan kész van, de addigra már összesen fél- háromnegyed órát vártunk. Újabb baki, hogy az tárkonyos ragulevest sikerült összekeverni a hagymalevessel cipóban... Most, hogy nézem, még a hangzása is "hasonló"... Jeleztük, cserélték. A tárkonyos levest rendelõ asztaltársunk késõbb padlizsánkrémet szeretett volna enni pirítóssal és megkérdezte, hogy ugye nem tart sokáig kihozni? A pincér válasza, miközben már másfelé nézett foghegyrõl: a konyhásokon múlik. Ez most nem tartott olyan sokáig, cserébe tzatzikit hozott. Ennek a hangzása is "hasonló", akkor biztosan, ha a fülemen ül egy elefánt...

Jeleztük, cserélték, de ehhez már megjegyzés is járt: a kedves kolléga a konyhán szórakozik vele, mintha nem lenne épp elég dolga (a külsõ helységben a 10 asztalnál kb. 4-nél ültek vendégek, a belsõ helységben senki). Ezen mindannyian hárahõköltünk. Egyrészt egy jó pincér szerintünk képviseli az egész éttermet, stábot, aki ott dolgozik, nem mószerolja be õket, hiszen rajtuk is múlik mennyi jattot adunk. Másrészt ugyan lehet, hogy valaki elrontotta a konyhán a dolgot, ám másvalaki ("Kapa" barátunk) gondolkodás nélkül fogta, és tálalta az ételt, anélkül, hogy ellenõrizte volna, valóban a kért ételrõl van-e szó. Hangsúlyozom, nem volt tele a hely, több üres asztal volt, mint amelyiknél ültek, így még a kapkodásra sem lehet fogni a dolgot. Közben volt még egy újabb kör italrendelésünk, de ezúttal sem sikerült jó helyre rakni az italokat, pedig elsõ nekifutásra elmagyaráztuk...

Idõközben megérkezett még egy barátunk. Jobb helyeken ez feltûnik a kiszolgáló személyzetnek, s jönnek a rendelésért. Úgy látszik Kapa nem csak süket, de vak is. Ám mikor mi magunk hívtuk az asztalhoz az uriembert, hogy leadhassa rendelését, s csak egy tételt kértünk, szemrehányóan megjegyezte: csak ennyi lesz? Nem, nem értettük félre, valóban szemrehányó volt a stílus. (Azt egyébként sosem sikerült eltalálni, ki milyen italt kért.)

No, de aminél igazán betelt a pohár, az az volt, mikor hárman rendeltünk röviditalt, vodkát, pálinkát, vilmoskörtét, s úgy kereste meg mindegy italnak a gazdáját, hogy fogta és az orrához emelte a poharakat (amelybõl lógtak a szõrök), beléjük szagolt, egész közelrõl, megállapította mi is az, s megkérdezte kié, mivel újfent nem emlékezett arra, hogy melyik kié. Nem, nem távolról szagolt beléjük. Nem, nem a felszálló aromát szívta be, hanem orrát szinte beledugva a pohárba döntötte el a kérdést. Még jó, hogy az alkohol fertõtlenít.

Ezeket külön-külön elnézi az ember, esetleg még magyarázatot is talál rá. Ám együtt, mindezt rövid másfél óra alatt átélve... Egy szó, mint száz úgy döntöttünk, nem adunk egy fillér borravalót sem, tekintettel arra, hogy borravalót adhat a vendég, de nem kötelessége, és itt ráadásul minõsíthetetlen volt a kiszolgálás. Kértük a számlát, megérkezett, s átadtuk a pontos összeget. Egy másik pincér a kezében a pénzzel elsétált, mi lezártnak tekintettük az ügyet. Vettük kabátunkat, mikor is megjelent, lecsapott az asztalra egy 1 forintost, majd hozzáfûzte, hogy ennyivel többet adtunk véletlenül, nehogy itt maradjon. Megkérdeztük mi a baj? Erre õ visszakérdezett, egy hamutartót lecsapva az asztalra, hogy nem voltam elég udvarias? Vitába nem akartunk bonyolódni, úgysem értette volna meg mirõl van szó, így csak annyit mondtunk, hogy udvarias volt, de emellett lassú is és pontatlan is, ráadásul beledugta az orrát az általunk fizetett piába, majd eljöttünk.

Hát a Darshan Udvarba sem megyünk soha. Tudjuk, nem a hely hibája, hanem egy pincéren múlott, hogy így alakult az esténk. Ám amelyik hely, tulajdonos megengedi magának, hogy ilyen embereket foglalkoztasson, a vendégei közé engedje, annak a helynek mi nem szeretnénk a vendégei lenni. a helyet és a közönséget is minõsíti.

Ajánljuk figyelmetekben a Gusto Éttermiségi Magazin fogyasztói öntudatra ébresztõ mûsorát - "Ha fizetsz, ne kérj elnézést!"