Az alábbi panasz azt illusztrálja, hogy ugyanaz a dolog milyen eltérő hatást képes kelteni a fogyasztókban, akár egy családon belül is. A téma a zamárdi Mauro étterem, ami, ha valaki nem ismerné, igazi különlegesség, amennyiben Balaton-parti, látványosan álolasz kinézetű, bónusz műpálmákkal, de a tulajdonosa mégis igazi olasz. A kaja közel sem hibátlan, de én igen rossz halsütödéken edzett szájpadlású zamárdi nyaralóként alapvetően bírom. A hely igazi különlegessé azonban az, hogy a pincérek néha kórusban felüvöltenek, mint a veszett farkasok. Én ezen majdnem olyan jól mulatok, mint a Pornolizeren, Szemtanút viszont halálba idegeíti. megkérdeztem Homár Imolát az előbb, és kiderült, őt is kikészíti az őrült kiabálás, aki már járt ott, mondja meg, mit szólt hozzá!
Az alábbi történetben sem sütve, sem főzve nem szerepel homár, a főszereplő étteremben csak puhatestűek szerepelnek az étlapon, így nyugodtan olvashatod, nem kapsz infarktust tőle!
Történt a múlt héten, hogy a siófoki Beach Garden étteremben a gyerekemnek penészes tésztájú pizzát hoztak ki. Szerencsére viszonylag kis mennyiség elfogyasztása után ez ki is derült. Számonkérés, kissé tahó konyhásgyerek ("nem nézhetünk be minden pizza alá"), kis kiabálás, vásárlók könyve, fizetés nélküli távozás, de a gyermek másnap ismét pizzázni akar! Nem gond, átmegyünk Zamárdiba, van ott egy eredeti olasz étterem, a Mauro, pár éve ettünk ott feledhető profiterollt, hátha most oké lesz.
Az étterem dugig, a bejáratnál egy olasz akcentussal beszélő ajtónálló hatalmas bongiornóval üdvözöl, elmondjuk hogy öten vagyunk és ebédelnénk. Jön egy pincér, ő is és az összes pincér az étteremben éktelen bongiornózásba kezd, közben távoznak egy asztaltól, azok megkapják a maguk arrivederci adagját. Pincérünk magyar, mint később nyilvánvaló lesz számunkra, de azért visszakérdez: "cingue?" Bizony, öten! Kapunk asztalt, minden az ilyenkor szokásos módon követi egymást, leülünk, rendelünk, iszunk, várjuk az ételt, beszélgetnénk is, de egyszerűen lehetetlen. A személyzet ugyanis a következőkre van idomítva: az érkező és távozó vendégeknek köszönni kell, mégpedig úgy, hogyha az egyik pincér elkurjantja magát, a többi is köszön. Mindegy az, hogy éppen hol van, mit csinál, éppen valaki elé ételt tesz az asztalra, köszön! Üvöltve, de tényleg, mint az állat. A hely zsúfolt, ezért percenként jönnek vagy távoznak a vendégek, mindig elkezdődik a bongiornózás vagy arrivedercizés. (Közben kiugrottam valamiért a kocsihoz, csak úgy zúdult rám az arrivederci minden irányból, megnyugtattam őket, hogy visszajövök és nem kell majd bongiornózni.) Az egész eleinte csak röhejes, aztán bosszantó, végül már olyan, mintha a vendégeken ironizálnának. A zegzugos belső térben a bongiornózó pincér azt se látja, kinek köszön, csak üvölt egyet.
Gyorsan ettünk, nem vártuk meg, hogy hangulatba kerüljünk és megkérdezzük az egyik majomtól, hogy mi a jó édes anyjának üvölt az asztalunk mellett teli tüdőből félpercenként, amikor épp beszélgetünk vagy eszünk? "Szerencsére" az étel igen szar volt, a fele ott maradt a tányérokon. Már várom a kommenteket, hogy ez az olasz temperamentum, meg ott így szokás: hát így biztosan nem, azt magam is többször megtapasztaltam.
Ez afféle magyaros olaszimitálás, eltúlozva, szarul előadva.
Még az ételről: a pizzák tésztája kekszesre sikerült, a szalonnás pizza meleg füstös zsír ízű,a parmezán fűrészpor-jellegű volt, paradicsom-szósz helyett kechup (mammamia!!!) az asztalon!
Ide vissza többé biztos nem jövünk! Viszonlátásra!
Szemtanú
Az utolsó 100 komment: