Amióta Homár Borisz (7) Thaiföldön gennyes fülgyulladást, Homár Miriam (6) pedig ismeretlen eredetű ragyát kapott, és kénytelen voltam megismerkedni a helyi rendelőintézetekkel, még világosabban látom, hogy a magyar egészségügyi reform propagandistái eggyel mindig elfelejtenek foglalkozni. Azzal az aprósággal, hogy konkrétan mi történik a beteggel, onnantól, hogy belép a kapun, addig, hogy ellátva távozik. Ami egy csomószor nem pénz, hanem szervezés és hozzáállás kérdése. Gloya mostani története ijesztően hétköznapi. Megcsípte valami, a karja bedagadt és elindult egy pirosas csík rajta fölfelé. Gloya a jelenséget meg akarta mutatni egy orvosnak, de legalább annyi akadály tornyosult az útjában, mint Fehérlófiának. A történet igen hosszú, de annak, aki szeret sóhajtozni, kiváló olvasmány lesz.

A mai egészségügyi kálváriámat szeretném Veled és tengeri barátaiddal megosztani: Történt, hogy ma (11.10) reggel hatalmas duzzanat keletkezett a tegnap még csak apró csípésnek vélt, rettentően viszkető piros foltocskából, amiből egy piros csík indult, és jutott egyre feljebb a karomon. Finoman szólva beparáztam, gondoltam megyek gyorsan a Fehérvári úti SZTK-ba, hipp-hopp lerendezzük és már folytathatom is a napom, de kár volt előre innom a medve bőrére. A betegirányítónál közöltem, hogy mi a panaszom, majd a recepciós istenségasszony mondá, hogy bőrgyógyászat, de az itt nincs, úgyhogy menjek át a Szent Imre Kórházba, ott majd ellátnak, de ott is csak előzetes időpontegyeztetés alapján fogadják a betegeket, vagy beutalóval. Mondom oké, egy próbát azért megér, mert hát elég csúnya és a csík halad egyre feljebb. Caflatok gyorsan a szakadó esőben a kórházba, itt ütköztem az első nagy akadályba: sehol semmit nem találtam kiírva, a recepción pedig a betegirányítónak hűlt helye volt, mindössze egy üres műanyag kávéspoharat találtam ott, de ő nemigen tudta megmondani hogy hová menjek. A portásbácsit kérdeztem, hol a bőrgyógyászat, de ő le sem vette a szemét a monitorról (vagy nem szabad neki), elmondta ugyan, de semmit nem értettem. A ruhatáros néni kedves volt, gondolom láthatta az arcomon a türelmetlenséget és odahívott, hogy ő majd segít, ha tud. Elmondtam, hogy mi a baj, közölte, hogy jajjdecsúnya, de itt ma nemigen fognak ezzel foglalkozni, de azért próbáljam meg, hátha, és elirányított egy útvesztő labirintusba, ahol kb. 20 perc után nagy nehezen ráleltem az áhított bőrgyógyászatra. Láttam, hogy ki van írva: bejelentkezés rendelési időben, az alábbi telefonszámon: xxx xxxx. Nahát, mondom ez szuper, épp most van rendelési idő, felhívtam hát őket, egy hölgy (még kedvesen) mondta, hogy várjak egy pillanatot. Várok. Vártam két percet a telefonban, mellétette, közben beszélgetést hallottam, az időjárásról, meg még isten tudja miről, de köze nem volt ahhoz, hogy kint vár egy beteg, akinek valószínűleg vérmérgezése van, nézzük már meg. Megúntam, letettem, és hívtam megint, mondom előbb telefonáltam….erre kijött egy nő, nagy felháborodva és flegmán közölte, hogy nem tud időpontot adni, de mutassam mi a baj, hát mutattam. Erre mondta: jujjdecsúnya! De sajnos én nem tudok mit tenni, mert tele vagyunk már mára, és egyébként is:

-Ön 11. kerületi lakos?

-Igen.

-És ide is van bejelentve?

-Nem, de itt lakom és itt is dolgozom. (Gondoltam nem fogok vidékre utazni soksok kilométert, hogy megnézzen valaki egy csípést). Hát akkor ő nem fog tudni segíteni, várjak, de nem ígéri, hogy ma bejutok, vagy holnap, vagy a közeljövőben. Egy kedves hölgy a váróban felfigyelt a beszélgetésünkre, ő tanácsolta hogy menjek az Ulászló utcába, ott van bőrgyógyászat, de ott elég bunkók, meg csak nagyon sokára adnak időpontot, de jajjdecsúnya, azért próbáljam meg. Délután 3 óra utánra értem át az Ulászló utcai Bőr –és nemibeteg gondozóba (dejólhangzik), ahol további két istenségasszonnyal ismerkedhettem meg. Mivel 3 óra elmúlt, így a sürgősségi ellátás mára már szünetelt, ki volt írva egyértelműen, de gondoltam itt is teszek egy próbát. Az is ki volt írva, nyomatékosan, hogy a betegirányítók diplomás szakemberek, döntőképesek abban, hogy egy eset sürgősségi, avagy nem. Az alábbi párbeszéd zajlott közöttünk:

-Jónapot.

- Ez a panaszom, kérem, meg tudnák ezt nézni, csak egy pillanatra, vagy esetleg tanácsot adni, hogy hová mehetnék és hogy van-e olyan súlyos ez egyáltalán, hogy bárhova is menjek vele, vagy ráér reggelig?

- Én ezzel kapcsolatban nem tudok mit mondani Önnek, de az biztos, hogy ma itt mi nem fogjuk ellátni, ha nincs sorszáma.

- És ha reggelre meghalok? :)

- Az nem az én problémám. (Ezt szinte kiabálva, mikor okot nem adtam rá, mindössze egy kérdést tettem fel, azt is kedvesen – na ekkor már bennem is felment a pumpa):

- Jó, hölgyem, rendben megértettem. Akkor tud valamit javasolni, hogy hová menjek? Van ez olyan súlyos egyáltalán, hogy mennem kellene valahová vele? Ön biztosan tudja, hiszen diplomás szakember, ki van írva, itt ni! – mutattam a kihelyezett backdoor-ra.

- Hát én most nem állok le itt MAGÁVAL vitatkozni, álljon félre mert feltartja a sort.

 Mélyen megalázó és bunkó módon beszélt velem soksok ember előtt, de nembánom, kifelé mérgemben még az ajtót is becsaptam magam után. Diplomás szakember lévén még arra sem volt hajlandó, hogy egyáltalán egy pillantást vessen rá és azt mondja, hogy ráér, vagy nem ér rá, hiszen ez is a feladata, ki van írva.

Mit volt mit tenni, felhívtam hát egy ismerősömet, akinek van egy orvos ismerőse, ő hátha tud valamit, igaz, hogy ő sebész, semmi köze az egészhez, de hát legyen, mert tényleg nincs több ötletem. Ő azt javasolta, hogy menjek az SZTK-ba a sebészetre, de mostmár tutibiztosra mentem, felhívtam hát a Szent Imre Kórház telefonos központját is, ahol egy unott hang felvette a kagylót, mondtam, mi a gyík, átkapcsolt a sürgősségire. Nagyon kedves hölgynek mostmár kétségbeesetten újságoltam a történteket, hogy hát mostmár aztán tényleg hová menjek és mit csináljak, ő is a Fehérvári úti SZTK-ba irányított, sebészetre. Nem értette, miért hivatkoztak a kórházukban arra, hogy nem 11. kerületi lakost nem látnak el, aki egyébként itt lakik, csak nem ide van bejelentve, de ezen már túlléptem, hálásan megköszöntem és elindultam. Megint betegirányító, némileg korrekt hölgy a recepción, kérdezi, mi a panasz, mondom mi, mutatom, húdecsúnya, hát akkor bőrgyógyászat, Szent Imre Kórház. Mondom a-á, ezt ma már egyszer eljátszottuk és már este 5 óra van, nincs időm még egy körre, a csík megy fölfelé, innen addig nem megyek el, amíg valaki nem tesz valamit. Jó, 1 perc múlva ott is voltam a váróban, 5 perc múlva behívtak egy kis öltözőbe, ahol több mint 30 percet vártam, mert elfelejtették, hogy már egyszer behívtak, és csak akkor derült ki, amikor még egyszer mondták a nevem. Hát szuper, de mentségükre szólva, végtelenül kedvesek és korrektek voltak velem, mind a Doktor, mind a Nővér (és igen, nagybetűvel, mert ők megérdemlik) annak ellenére is, hogy egy csúnya pókcsípés nem a sebészetre tartozik. Elláttak, mint minden más embert, mert ez a feladatuk (nem tudom hogy a többi orvosnak mi a feladata egyébként) úgyhogy ezért sok-sok köszönet.

Normális esetben messziről elkerülöm az összes magyar egészségügyi intézményt, tehát ha csak nem muszáj, nem megyek orvoshoz, ezért többnyire nem is tudom, hogy mi hogy van, hová kell menni, kitől kell kérni, stb, dehát azért vannak ők, hogy segítsenek, nem? Nem. Megértem, hogy az orvosoknak, nővéreknek napi többszáz hipochonder, túl sok szabadidejű nyugdíjassal kell foglalkozniuk, de azért mégis lehetne bennük egy kis emberség, nameg ez a szakmájuk, ha nem állnak helyt benne, miért vannak ott… Mellékelek nektek egy képet, hogy nem egy apró szúnyogcsípéstől ijedtem be, ezt a képet délután a sebészeti váróban készítettem, reggel a csík még csak a könyökhajlatig ért.

Ma, 2009-ben, Magyarországon, 9 órába telt, mire valaki hajlandó volt ezzel foglalkozni, ennyit a magyar egészségügyről, kész vicc az egész.

Ui: a történet negatív szereplőinek, főleg az Ulászló utcai istenségasszonyoknak minimum aranyeret kívánok!

Mindenkinek jó egészséget,

gloya