Filmszerűen látom magam előtt, ahogy Szabi az idegességtől, a megalázottságtól és a hányingertől remegve nekiáll megírni, mit tett vele a MÁV. Nem nehéz elképzelni, ő maga írta le végtelen szövegromahának dereka táján a jelenséget: "ilyenkor csak a kar izmai feszülnek meg, a kéz ökölbe szorul, egy-egy ér megrándul a halánték környékén, a szemhéj rángatózni kezd és csak egy vérnyomásmérő lenne képes számszerűleg kijelezni a felgyülemlett düh mértékét." Mondjuk ki ne káromkodna nagyokat, ha egész nap undorító vécétisztítószaga lenne? A Homár azzal büntetné a MÁV vezetőit, hogy az irodájukba a nemzeti együttműködési nyilatkozat helyett Szabi levelét kelljen kifüggeszteniük, és azt naponta kétszer fel is olvassák. A szöveg, a lélek háborgása miatt rettenetesen hosszú, a lényegi részt ezért megkövérítettem, akinek nincs rengeteg ideje, szkrollozzon odáig.
Vonattal Európába… vagy legalábbis Veresegyházról a fővárosba…
Azon már meg sem lepődik az emberek nagy része, ha olyasmit lát a menetrendben, amit már az általános iskolás fizika-tananyag birtokában is erősen korszerűtlennek és nevetségesnek lehet mondani. Az út-idő- sebesség összefüggés ismeretében ugyanis elgondolkodtató, hogy 27 km megtételéhez miért kell már a menetrend szerint is 48 perc? Ez durván 34 km/órás átlagsebességet jelent, itt és most, 2010-ben! Hogyan is jön ki ez az eredmény? Egyszerű: a pálya a kezdetektől fogva egyvágányos és a MÁV-nál eltűnt milliárdokat bizony nem itt költötték el. Ha néhol el is éri a 60 km/h-t a vonat sebessége, a következő állomások valamelyikén megáll várni az ellenvonatot, vagy csak úgy megáll valahol a pusztában, mert az álló szerelvények ugye sokkal biztonságosabbak, mint a valamilyen sebességgel haladók. Nyílván ez bonyolult szakmai kérdés, amit a MÁVos szakemberek többsége biztosan ügyesen meg tudna magyarázni, viszont ezért a szolgáltatásért havonta 21000 Forintot kérnek el, ami már felvet egy-két további kérdést is. A „szolgáltatásról” mint kifejezésről viszont érdemes bővebben is értekezni. Kezdjük a tisztasággal: Pár év vonatozás után úgy hittem, a MÁV nem tud már újat mutatni. De bizony, tud! Mert arra ugye már fel sem emeli a fejét a megfáradt utazó, ha megáll, nem jön, késik, avagy az egybites fűtésrendszerrel (be/ki – köztes állás nincs) néha úgy fűtik, mint Belzebub a pokol legmélyebb kemencéjét. Az sem új, hogy többnyire olyan szagú a kocsi WC felőli vége, hogy a vágóhídi dögkútról ide járnak szakmai tanácsért… Vagy a másik kedvenc, a direkt hányásmintás üléshuzat se okoz már fejtörést sokaknak, hiszen a minta kinézete és neve rögtön utal az átlagos felhasználási módra és az alapos tisztításának feleslegességére. Hiszen a kétes színű foltok eredetét már senki sem vizsgálja, hogy azok vajon a minta művész által megálmodott koncepciójának részét képezik-e vagy valamiféle későbbi tevékenység nyomán kerültek csak oda... No, de az egyik átlagosnak induló estén mégis reményt hozó fény csillant a MÁV szürke égboltján. Egy higiéniai szakmunkatárs segítségével olyan katarzist élhettünk át sokadmagammal, amilyenre egyikünk se számított. Történt ugyanis, hogy a Nyugatiban, indulás előtt 7 perccel egy láthatósági-mellényes fiatalember ugrott fel a már utasokkal tömött kocsira és a kezében szorongatott - valamikor jobb létre érdemes seprűnek látszó - tisztítószerszámmal végigvágtatott a folyosón, maga előtt széles nagy mozdulatokkal lökdösve a padlóra rakódott szennyet, olyan porfelhőt gerjesztve ezzel, mint amilyet a Párizs-Dakar rallye sivatagi szakaszain láthat a kedves szemlélő. Az egész művelet nem tartott egy percnél tovább, ám a kialakult fojtogató porfelhőben nullára csökkent a látótávolság és az utasok többsége köhögésbe és tüsszögésbe fojtotta a hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság gondolatát. Férfitársaim bizonyára ismerik azt az érzést, amikor a neveltetésből és a társadalmi törvények által magunkon viselt korlátokból adódóan ilyenkor csak a kar izmai feszülnek meg, a kéz ökölbe szorul, egy-egy ér megrándul a halánték környékén, a szemhéj rángatózni kezd és csak egy vérnyomásmérő lenne képes számszerűleg kijelezni a felgyülemlett düh mértékét. A MÁVnak piszok nagy szerencséje van! Az emberek tűrőképességének határán táncolni évekig?! Ezt biztosan nem lehet büntetlenül csinálni, legalábbis hosszútávon nem. Főleg úgy, hogy néhol sikerül megmutatni, hogy rendesen is tudják csinálni, csak akarni kell. Ez így még rosszabb, hiszen az a diák, amelyik mindig egyest hoz haza, nem okoz nagy meglepetést. De az, amelyik néha ötöst is hoz, annál ott a kérdés, hogyha megy úgy is, akkor miért nem úgy csinálod mindig édes fiam?! A bérlet megvásárlásával egy szerződés köttetik az utazó és az utaztató között. Ezt már annyi formában sikerült a MÁV-nak megszegnie, hogy érdemes volna időnként az utasoknak fizetni azért, hogy még mindig hajlandóak használni a kitűnő szolgáltatást.
Ám a ma reggeli élményem mindennél jobban kicsapta a biztosítékot, mivel ez még véletlenül sem a vonatot használók számlájára írható, hanem a MÁV remekül szervezett és a bérlet árával köszönőviszonyban sem álló munkavégzési hozzáállásból származott. Amikor az emberfia felszáll egy ilyen csodajárműre és mondjuk a civilizált lakosság egy jelentős részére jellemző fejlettségű higiéniai érzékkel van megáldva, nem ül le csak úgy egy székbe, hanem erősen keresni kezdi, hogy melyik is lehet az, amire minden veszély nélkül leülhet. A korábban említett hányásmintás üléshuzat bizony sok mindent képes elrejteni a vizslató tekintetek elől, így valóban szemfülesnek kell lenni, hogy a komolyabb veszélyeket még a beleülés előtt észrevegyük. Bár a legtöbb ülés állapota olyan, hogy nem is kell behatóan vizsgálni, a huzat színének barna-eltolódása ugyanis még a legedzettebb utasoknak is a vegyvédelmi öltözetet juttatja eszébe. Az ülés amelyet ma reggel választottam az átlagos koszosságúak halmazába tartozott, ezért a szokásos ellenérzés kíséretében végül csak leültem rá. Van pár elszánt utazó – főleg nők – akik a ruhájuk védelmében egy kis textíliát hordanak maguknál, és az ülésre azt leterítve próbálják magukat távol tartani a MÁV ülések sejtelmes világától. Ám a mai élményem ellen még a kis rongydarabka sem segített volna… Bizonyára minden vonaton utazó ismeri azt az édeskés, de rendkívül kellemetlen szagú folyadékot, amit a tisztításnak és takarításnak csúfolt tevékenység során használnak. A WC-k környékén ettől nem lehet megmaradni, vagyis a kocsik WC felőli kisebbik vége ettől a szagtól bűzlik, de olyan durván, hogy mindenféle más szagot elnyomva a leszállás utáni időszakban is még az ember orrában maradva percekig emlékezteti az utazás csodálatos emlékeire. Ma reggel felszállás után a kisebbik kocsi-szakaszba vezetett az utam és a szabadon álló ülések közül az egyik kevésbé koszosnak látszóba leültem. Bedöcögtünk a Nyugatiba (az erről szóló véleményemet lásd a levél elején) majd miután sikerül leszállnom és kijutnom a „jegyellenőrző kerítésen” át, gyalog nekivágtam a munkahelyemig még fennmaradó távolságnak. Menetszélben is éreztem, hogy valahogy még mindig velem van ez a rettentő kellemetlen büdösség. Gondoltam csak valahogy benne maradt az orromban, mint máskor. A munkahelyemre beérve még mindig egyre éreztem, így végül a felsőmet levéve megszagoltam… Egyetlen pillanat alatt elöntött a düh. A MÁVra nukleáris csapást mérő lopakodó vadászgépeket láttam magam előtt elsuhanni és a gombafelhőben egymás után elenyésző vagonokat vizionáltam… Valamelyik kretén tisztítómunkás letörölhette az ülés háttámláját ugyanazzal a ronggyal, amelyiket előtte a WC ülőke fedelén húzott végig és a hónap eleje óta nem öblítette ki… Az a rohadék vegyszer, amit használnak beleivódott a ruhámba, a bőrömbe és az idegrendszerembe. Elegem van! Az egész büdös, koszos, drága pénzen megvásárolt vonatozásból, a mindennapos szívásból és úgy általában ebből a reggeli-esti ámokfutásból, amit a MÁV kegyesen elővárosi közlekedésnek titulál... A jövőbe(n) utazunk…
Az utolsó 100 komment: