A magyar szívós fajta, addig szivatja magát, amíg belsõ vérzése nem lesz. Napeta a belföldi turizmust választotta fegyverneméül, és egész a végsõkig kitartott. Pedig ha mindenki elsõre kifordulna, 2-3 év alatt biztos kihalnának az ilyen panziók...

Már nyár elején gondolkoztunk rajta feleségemmel, hova menjünk az idén nyaralni. Az idõpont megvolt, augusztus vége, csak a helyszín nem. Mivel a munkahelyemen kaptam az idén egy rakás üdülési csekket, hát eldöntöttük, szép hazánkban fogjuk tölteni ezt a pár kellemes napot. Gondoltam, olcsóbban is jövünk majd ki, hiszen itt a minõség megfizethetõ.

Lillafüredre esett a választás, és mivel nem akartam kockáztatni, hát kinéztem az interneten egy szép panziót. Bár nem a legolcsóbb volt, amit találtam: napi 8000ft kettõnknek egy éjszakára, de meggyõztek a képek. Szép, igényes szobák, jó szolgáltatások, kedves recepciós hang, a neve jól csengett: Ózon-panzió, ráadásul még éttermük is volt. Gyorsan le is foglaltattam egy szobát jó két hónappal elõre, mondták, az A7 és A8 közül valamelyiket fogjuk megkapni. Nekem mindegy - mondtam, mert mindegyik ugyanolyan adottságokkal rendelkezett (zuhany, tv, erkély).

Két hónappal késõbb megérkeztünk a szállásunkra, bejelentkeztünk, ahol azonnal elkérték az összes üdülési csekkemet, mondván, majd ami visszajár, a végén visszaadják. Itt derült ki, hogy õk úgy tudták, két szobát foglaltunk le, az A7-et és az A8-at. Tisztáztuk a dolgokat, hogy egy szobában kívánnék aludni a feleségemmel, még nem tartunk ott, hogy ez gondot okozzon. Reggelit kérhettünk minden elõzõ napon fejenként 550ft-ért, menüs vacsorára az igényt du. 3-ig lehetett leadni, de megnyugtattak, hogy étlapról is rendelhetünk este 10-ig. Felmentünk hát a szobánkba, kinyitottuk az ajtót, és megkezdõdött életem eddigi legroszabb nyaralása.

Annó a lepukkant kolesz szobám igényesebben nézett ki, mint ez. 20 éves bútorok, amik undorítóan néztek ki, kopott parketta rajta egy ócska szõnyeggel, két megviselt ágy, ágynemûk egykor fehér huzattal (ráadásul a lepedõ még kicsi is volt az ágyra), két törölközö, amiknél otthon még a kéztörlõnk is nagyobb, és egy kb. 12"-os tv, amin két magyar adót, és kb. 30 németet lehetett befogni. A zuhanyzóban és wc-ben a sarkok penészesek voltak, gombás falfoszlányok hullottak és beterítették a helyiségeket, undorító vízköves csapok és wc-kagyló, olcsó tescós wc-papír. Feleségem elsírta magát, haza akart menni. Én dacolva a körülményekkel nyugtattam magam, talán a fõztjük jobb lesz.

Nem volt. A reggelinél csak én laktam jól, mivel feleségemnek elment étvágya, így az Õ kajáját is letuszkoltam az amúgy igényesen kinézõ étteremben. Többet nem rendeltünk, mondván, ekkora adag kaját a közeli ABC-ben 50 ft-ért beszerzünk, és ott mi választjuk meg, hogy milyen dzsemet akarunk enni. Nem csüggedtem, majd a vacsoránál bepótoljuk...

Du. 6 óra körül lehetett, beültünk vacsorázni (elõtte megnéztük a kapuba kitett étlapot, ahol nagy választék és ínycsiklandozó kaják voltak felsorolva). Fél órát vártunk, mire a kiszolgáló személyzetbõl valaki odajött, és közölte velem, hogy nem rendeltünk menüs vacsorát. Mondtam: tudom, étlapot kérnénk, arról szeretnénk étkezni. Kiderült, hogy nem tud adni, mert már csak sertés borda van. Du. 6-kor, 10 órás zárásnál??? Ezért vártam fél órát??? Nem tehettem mást, kértem egy adaggal. Feleségem megint éhes maradt. Én is...

A cuccainkat az egyik ágyra pakoltuk ki, nem volt gusztusunk berakodni az ocsmány szekrényekbe, amik belsejében furcsa elszínezõdéseket láttunk. Inkább ketten szorongtunk egy ágyon.

A takarítani a négy nap alatt egyszersem kíséreltek meg, mikor meguntam, a szemetest nap elején kitettem az ajtó elé, mire du-án visszamentünk, legalább azt kiürítették.

Négy nap múlva, mikor hazajöttünk, nosztalgiázva idéztem magam elé tavaly, az osztrákoknál milyen jól éreztük magunkat a gyönyörû hegyek között, igaz tiroli panziónkban, korlátlan mennyiségû, árba beépített reggelivel, minden nap takarító személyzettel, 2x1m törölközõkkel, illatos, 3 rétegû wc-papírral ennek az árnak a feléért.