Balázs blogjában írta meg kalandját a hévízi Kocsi Csárdával, ahol a tulajdonos letiltotta, hogy ivóvizet szolgáljanak fel a vendégeknek, azért csak hosszas alkudozás után kapott egy pohárral a kért kancsó helyett. Volt már ilyenünk, egyszer beszólással, egyszer hülye magyarázkodással körítve.

Hévíz egyik legreprezentatívabb helye a Kocsi Csárda. A hatalmas, épp hogy csak nem I. osztályú éttermet 2006 elején ajánlotta figyelmünkbe egy helybeli vendéglátós, és amikor egy év múlva ismét Hévízen jártunk, nagy várakozásokkal ültünk be ebédelni. Nem kellett csalódnunk. A hely hangulatos, az étel teljesen korrekt, a pincérek rátermettek és segítőkészek voltak. Amikor az ebéd végeztével történetesen épp olyan koktélra támadt kedvem, amihez valamelyik alapanyagjuk kifogyott (ami a legjobb helyeken is megeshet), akkor nem tárták szét sajnálkozva a karjukat, hogy bocsi, öcsi, mellényúltál, hanem az egyik pincér nyakába vette a várost, térült-fordult, és ott volt előttem a kívánt ital. Mindent a vendégért: ha már arra adta a fejét az ártatlan, hogy az egész évben összespórolt pénzének egy olyan üdülővárosban ver a seggére, ami jószerével csak szállodákból, éttermekből, presszókból, bárokból és masszázsszalonokból áll, akkor kifejezetten szerencsésnek érezheti magát az a hely, ahová a vendég ténylegesen betér, és maximálisan indokolt, ha teljes erőbedobással igyekeznek fényesre nyalni a valagát.

A hálás vendég annyit tehet, hogy egyrészt illő mértékű borravalóval fejezi ki elégedettségét (amint azt tettük mi is 2007-ben), másrészt lehetőségeihez mérten hírverést csap az adott helynek (amint azt tettem én is a blogomban), harmadrészt amikor legközelebb arra jár, gondolkodás nélkül választja ismét a helyet – amint azt tettük mi is múlt szombaton. Nem hirtelen ötlettől vezérelve: a hévízi pihenésünket tervezgetve már hónapokkal ezelőtt evidens programpontként gondoltunk a Kocsi Csárdára.

A tófürdőben a mínusz sok fokban való pancsolás, majd az ezt követő szaunázás együttesen kiadós éhséget, valamint némi fejfájást eredményezett. Ez utóbbi miatt az étterembe beülve azt mondtuk a mosolygós pincérnek, hogy ebéd előtt kávézni szeretnénk. Kérdésére, hogy mit hozhat inni, jeleztük, hogy az ebédhez majd iszunk mindenfélét, most csak egy kancsó csapvizet hozzon, legyen szíves, némi jéggel.

Mondhatnám stílusosan: e kérésünk vízválasztónak bizonyult. A mosolygós pincér ugyanis mosolyogva azt felelte: sajnos nem áll módjában csapvizet felszolgálni.

Először azt hittem, rosszul hallok. Ezzel a mondattal már máskor is találkoztam. Először egy nyóckeres pincehelyiségben (korábban az is kellemes vendéglő volt, szinte törzshelyünk) akartak hasba akasztani azzal, hogy „nincs vizük”. Ez sok éve történt, és az illető helyet azóta sem láttuk belülről. Épp elég időm volt eltöprengeni ennek a mondatnak mind az arcátlanságán, mind a jogszerűségén ahhoz, hogy most ne jöjjek zavarba, hanem ártatlan, csodálkozást mímelő arccal visszakérdezzek:

– De hát akkor miben mosogatnak?

A mosolygós pincér továbbra is mosolyogva tájékoztatott: néhány nappal ezelőtt a tulajdonos letiltotta a víz felszolgálását. Én, továbbra is naiv hangon, csodálkozva:

– De hát a Magyar Köztársaságban kormányrendelet rendelkezik arról, hogy már a IV. osztályú helyeken is kötelező ivóvizet a vendég rendelkezésére bocsátani, ráadásul kérés nélkül!

Ez nem blöff volt, csak némi pontatlanság. Az évekkel ezelőtti eseten annyira felbasztam az agyamat, hogy kitúrtam a net bugyraiból a vonatkozó jogszabályt, ami – rosszul emlékeztem – nem kormány-, hanem minisztériumi rendelet. A 43/1998. (VI. 24.) IKIM rendelet a vendéglátó üzletek kategóriába sorolásáról, valamint ártájékoztatásáról című jogszabály mellékletének A IV. kategóriába sorolás feltételei című szakaszában ez olvasható:

IV. kategóriába sorolható az a vendéglátó üzlet, amely nem felel meg a III. kategória követelményeinek, de – ha van belső fogyasztótere – nemenként elkülönített WC- és mosdóhelyiséggel rendelkezik, ezenkívül megfelel a III. kategóriájú besorolás 4–7., 9., 10–12. pontjában foglaltaknak. A WC- és mosdóhelyiség használatáért ellenérték nem kérhető.

A hivatkozott „III. kategóriájú besorolás 4–7.” pontjai között található az alábbi szövegezésű 5. pont:

5. Ételfogyasztás esetén a vendég rendelkezésére bocsátják az étkezéshez szükséges egységes és tiszta eszközöket és a különböző ízesítőanyagokat, továbbá amennyiben a vendég italt nem rendel, úgy a vendég külön kérése nélkül is hideg ivóvizet szolgálnak fel. (Kiemelés tőlem. B.B.)

Ez a követelmény tehát már a IV. osztályú kocsmákra (ismertebb nevükön: késdobálókra) is érvényes, nem hogy egy előkelő (vagy legalábbis annak látszani óhajtó) étteremre.

Fenti mondatomra a mosolygós pincér mosolyát átmenetileg enyhe mártírarc mögé rejtve közölte, hogy jó, akkor majd valahogy megpróbálja, és hoz nekem csapvizet. S eközben egész testbeszéde szinte ordította felém, hogy ő most, élete kockáztatásával, óriási szívességet tesz nekem.

Kisvártatva meg is jelent a két kávéval, az étlapokkal, valamint egy két decis pohárral, amelyben valóban jeges víz volt. „Milyen szánalmasan kicsinyes!” – gondoltam magamban, de talán még az is lehet, hogy hagyom magamból előtörni a gondosan rejtőző úri mivoltomat, és nagyvonalúan nem teszem szóvá, hogy én egy kancsónyi vizet kértem (nem véletlenül: egy kiadósabb ebédhez, amilyenre készültünk, valóban meg szoktam inni két-három pohár vizet, túl a boron, sörön vagy egyeben). Azonban a mosolygós pincér maga hozta elő a témát mosolyogva:

– Sajnos kancsóban aztán végképp nem tudtam vizet hozni. Egészségükre!

Ekkor a szememre borult a lila köd, de Tomi is rosszul tűrte a dolgot. Gyors haditanácsot követően úgy döntöttünk, a pénzünket máshol is el tudjuk költeni. Néhány perc múlva ismét megjelent a mosolygós pincér, és megkérdezte, sikerült-e választanunk.

– Sikerült – feleltem –, másik éttermet választunk. Kérném a számlát és a vásárlók könyvét.

– Rendben – válaszolta bámulatos nyugalommal mosolyogva a mosolygós pincér –, de írja bele, hogy kapott vizet!

– Nyugodjon meg, beleírom – biztosítottam, és bele is írtam. Nem mintha ez olyan egyszerű lett volna.

Kihozták a könyvet egy tollal, és ekkor találkoztam az ízléstelen pitiánerség két apró jelével. A rendelkezésemre bocsátott toll ugyanis gondosan működésképtelenné volt téve. Hogy volt-e benne tinta, nem tudom, odáig nem jutottam el: a hegyét egyszerűen nem lehetett kinyomni. Szerencsére volt nálunk toll, és nekifogtam volna írni, amikor is a következő, zseniálisan arcátlan felállással szembesültem: a könyv lapjait egy damilból készült kis karikával lezárták. Egyszerűen nem lehetett benne lapozni! A vendég, ahogy a szabály előírja, megkapja mind a könyvet, mind az íróeszközt. Hogy nem lehet használni? Hát istenem: erre nézve nem ír elő semmi semmit!

Sok perc után odajött egy másik pincér, és amikor mutattam neki, hogy a könyv gyakorlatilag kinyithatatlan, a világ legtermészetesebb mozdulatával elővett egy öngyújtót, és elégette a damilt. „Sajnálom” vagy „Elnézést” föl sem merült.

A vásárlók könyve valamennyi oldalán a „vállalat, szövetkezet, magánkereskedő neve (bélyegző helye)” rovat meg van csillagozva, és a lábrészben ez az utasítás olvasható: „Ezt a rovatot az egység vezetője a tömb használatba vétele előtt valamennyi példányban köteles – kézírással olvashatóan vagy bélyegzővel – kitölteni.” A fentiekhez képest apróság, hogy a könyv egyetlen oldalának egyetlen példányán sem szerepelt a cég neve, se kézírással, se bélyegzőlenyomattal. Erre felhívtam a pincér figyelmét, aki azt mondta: „úgy látszik, a tulajdonos elfelejtette”.

Ennyi a történet. Kifizettük a kávét, és elmentünk két utcával arrébb egy másik – a Hungária névre hallgató – étterembe. Ami ugyan nem puccos, kicsit időutazó is (és ennek megfelelően az árai is diszkrétebbek), a pincér (gyaníthatóan maga a tulaj) nem gyárilag mosolygós, ellenben udvariasan és korrekt módon szolgált ki, a sertésflekkennek és a meggyes palacsintának pedig mind az íze, mind a tálalása tökéletes volt.

Poén nincs. A történtek után a vendég annyit tehet, hogy egyrészt illő mértékű borravalóval fejezi ki elégedettségét (meg is tettük: egy plusz fillért sem adtunk), másrészt lehetőségeihez mérten hírverést csap az adott helynek (erről szól a jelen bejegyzés), harmadrészt amikor legközelebb arra jár, gondolkodás nélkül és messziről elkerüli a helyet – amint azt tesszük majd mi is, ha legközelebb Hévízre vet a sors. Nem hirtelen ötlettől vezérelve: hévízi pihenéseiket tervezgetve evidens, hogy a jövőben programpontként föl sem merül többé a – számunkra egykor oly kedves – Kocsi Csárda.