Egy sajnos egészen szokásos MÁV-os utasmegalázás egyfajta szabadverset csalt elő Waylanderből, a művét a drámai hatás megőrzése végett az eredeti, zaklatott tördeléssel közöljük alant. Annyi történt, hogy a Nyugatiban annyit késett az egyik Duna-kanyarba menő vonat, hogy majdnem bevárta az egy órával későbbi, következő járatot, de a MÁV persze egyáltalán nem adott információt, hogy melyik közlekedik és mikor. Így költőnk, jópár sorstársával együtt, lemaradt az egyikről, majd jót nevethetett a tréfán, hogy a másik járatot törölték. Waylander halk szavú, szerény utasból a szöveg végére odáig jut, hogy "Emelje már a szájszervéhez azt a kurva mikrofont az a szolgálatos akárkicsoda, és röfögjön bele valamit." Dráma alant.

A cinizmusról szeretnék beszélni.

Talán nem a legjobb szó  a történtekre, de mind a mai napig nem találtam jobbat.

Történt a következő:

Múlt hét csütörtökön este 21.00-re értem ki a nyugatiba, Nagymarosra szerettem volna utazni.

Sejtéseim voltak a vonatok pontos indulásának tekintetében, ezért meg sem lepődtem, hogy a 20.07-es vonat sem ment még el, és mellette a 60 perc késés felirat villog.

Megmondom őszintén, megörültem, gondoltam 20.07. + 60 perc, az 21.07., ezt még éppen elcsípem.

Majdnem. A vonat, éppen mikor az utolsó kocsihoz értem, elindult. 7 perccel a kiírt idő előtt.

Visszanyeltem azt ami kikívánkozott, és csatlakoztam ahhoz a 150-200 másik lúzerhez, aki tekintetét az „eredményjelzőre” függesztve, kékre fagyott arccal várta a jövőt.

Negyed órás ácsorgás után döbbenten tapasztaltam, hogy annak a 21.07-es vonatnak a kijelzése, amihez eredetileg a pályaudvarra érkeztem, diszkrét villanás kíséretében eltűnik a kijelzőről.

További 20 percnyi ott tartózkodásom alatt, senki, egyetlen szóval sem tájékoztatott arról, hogy mi történt, miért történt, mire várjak, hazastoppoljak-e, mit csináljak, reméljek-e, esetleg dögöljek meg.

Végül céges autóval jutottam haza 11-re.

Az egészről az alábbiakat szeretném elmondani:

Nem a hidegtől törött sínen csodálkozom.

Nem lep meg a szakadt felsővezeték.

Nem döbbenek le az el nem induló mozdonyon.

(illetve igen, de erről nem most beszélnék)

A hozzáállás döbbent meg.

Az döbbent meg, hogy abban a pillanatban, amikor valami probléma adódik, megszűnik a peronzár, jegyellenőrök eltűnnek, krampácsolók felszívódnak, kallerek nem dohányoznak a peronon, egyszerre szívódik fel az egész kibaszott bagázs.

Persze-persze, nem akarnak konfliktust. Kérdezze már meg valaki érdekel-e?

Senki nem szolgál semmiféle információval, még egy olyan kérdésben sem, mint egy olyan szerelvény kimaradása, amellyel 200-300 ember utazott volna.

Ja, hogy nem tudják mi lesz?

Hát akkor is mondjanak valamit. Hazudjanak tőlem. Legyen valami ami alapján eldöntsem mit csináljak. Emelje már a szájszervéhez azt a kurva mikrofont az a szolgálatos akárkicsoda, és röfögjön bele valamit. Legalább a problémát. Az is valami.

De nem. Nem teszi meg.

Talán nem ez a dolga.

Vagy leszarja.

Mindenki rohadjon meg.

Ő alulfizetett vasutas.

Mit tudja ő mikor megy a vonat.

És a főnökei is lopnak, pedig azok keresnek ám, így hát ki nem szarja le.

Hát hallgat.

És ez a hallgatás, ez a cinikus.

Mától a bérletpénzemet benzinpénz formájában próbálom elkérni a munkahelyemen.

Tömegközlekedés, mi? Lóf……

Ui. aki ezután elkezdi az ilyenkor szokásos „nem ő tehet róla hanem a főnökei, és különben is ilyen a máv műszaki állapota dumát”, annak kívánom hogy ebben a szép időben ácsorogjon 1,5-2 órát valahol vonatra várva.

½ óra után garantáltan azt fogja kívánni, hogy szarjon sünt az összes vasutas.