Most ért haza Mongóliából Bodi, az Index jogásza, egyben a XXI. század válasza Moldova Györgyre. A legendásan mókás horgász könyvet ír a mongóliai outdoor lehetõségekrõl – amelyek az ország adottságait nézve végtelenek. A szabadtéri extremitások egyik leghíresebb példája a lótejbõl erjesztett kumisz, amit Bodi adekvát Coca-Colás plasztik palackban rakott le az asztalra.

(A hajtás után reszketés és borzongás a gyilkos lótejtõl!)

A letesztelt termék – micsoda meglepetés – egy jurtából származik, a nyugat-mongóliai Tseterleg környékérõl, ami 3-400 kilométerre esik Ulanbatortól. Bodi félig magyar-félig mongol barátja szerezte be, ugyanis a gyanútlan turista már itt sem mehet biztosra: a rafkósabbak vizezik az utak mellett mindenfelé árult mongolikumot, sõt a fõvárosban konkrétan tablettás kumiszról is pletykálnak. Jogászunknak a helyiek azt mesélték, hogy szükség esetén egy hétig prímán el lehet lenni csak kumiszon, akkora a tápértéke. Haza mélyhûtve hozta, amit a rendszeresen ingázó helyiektõl tanult, így ugyanis állítólag nem rázza össze annyira a repülõ.

Na, szóval beleittunk.

És aztán azonnal megtántorodtunk. A kumisz a legerõsebb hatású ital, amit valaha kóstoltam, pedig maximum 2 százalék az alkoholtartalma és még drog sincs benne. Az abszint például sehol sincs ehhez képest. Már a savanykás illatfelhõ leteríti a tápos fogyasztót, aztán a nyelõcsövet szinte felrobbantó végtelen savanyúság készteti electric boogie-lépésekre az embert, hogy az utóíz okozta borzongás szépen kikerekítse az önkéntelen szólótánc-produkciót.

Másodjára aztán rájöttem, hogy ez igazából isteni.

Nagyon savanyú, híg, kissé szénsavas kefirt képzeljenek el, plusz valami borzongásra késztetõ összetevõt. Napot indítani sokkal jobb lehet egy felesnél vagy egy csík szintetikus gyorsítónál, mert egészséges, mégis úgy hat, mintha két emberes pofont kaptunk volna egy sokszoros életnagyságú ecetes uborkától.

A többi indexes vadabbul reagált, íme a hirtelen reakciók:

Magyarósi kolléga, a hivatalos szerkesztõségi aranyifjú állatról állatra asszociált: „A kumisz kegyetlen: csak akkor derül ki róla, hogy elviselhetetlen az íze, amikor már lenyeltük. Visszaöklendezéssel viszont nem próbálkoznánk, mert akkor még egyszer átmosná a rettenet a szánkat. Ilyen lenne az íze, ha cseppfolyósítanák a házi kedvencet, Morzsit.”

Munk riporternõ úgy érezte szaglik, pedig nem is: „A kumisz vodkával kevert három hete lejárt kaukázusi kefír, olyan súlyos utóízzel, és kipárlással, hogy órákig nehezen viseltem el még saját magam szagát is. Pláne a kilöttyent kumiszét az asztalomon.”

Az Index lapigazgatóját annyira megviselte a cucc, hogy elfelejtett szóviccelni: „A fejõcsarnokban tárolt koros alumínium gázpalack külsejérõl lenyalt erjedt tejpárát képzelem ilyennek.”

Spirk riportert a múltba taszított az anyag: „Egyszer, mintegy huszonnyolc éve egy helikopterpilótával feküdtem egy kórteremben egy kéztörés után a kórházban, és a faszi mesélt a Karakum sivatagi kiképzésükrol, meg a további szovjetunióbeli kaladjairól. Tõle szereztem a legemberközelibb beszámolót a kumisz hatásáról. Õ azt állította, hogy ha eleget iszik az ember belole, akkor úgy rúg be, hogy tiszta a feje, de nem tud felálni. vagyis hogy elõször a mozgatóidegeket támadja. ezt a régi információt egyelõre nem kívánom igazolni. Talán egyszer egy adekvát pusztában.”