Ünneplünk.

A Milli krémtúrósorozata már eddig is figyelemre méltó volt, hiszen képes újat mutatni egy olyan mûfajban, ahol a klasszikus vaníliáson és vaníliás-mazsoláson kívül bármi más értelmetlen eretnekségnek számított. A diós-mézes azonban, amibe az elõbb lógattuk bele a módosult lábakból elkorcsosult szájszervünket, nemhogy felnõ az édeskés apa- és anyafigurához, de minimum Európa-klasszis.

A csomagolás oké, a grafika ugyan nem ver a földhöz, de léppel-mézzel-dióval folyó kánaánt ígér, amit meglepõ módon késõbb meg is tart.

A fólia lefejtése után némileg meghökkentõ színû, a bioboltok korpától vagy más egészséges magtól barnás színvilágát idézõ pempõ látványa fogad.

De nem kell betojni, a massza ugyanis tényleg méz és dió ízû, plusz krémes, ami a fogyasztót a gyerekkori izgatott nassolások hangulatába rántja át. Amikor az ember beszabadult a nagynénje spájzába és a rendelkezésre álló tíz másodpercben a szájába tömött minden finomnak kinézõ dolgot. Ha pontosan ezt a receptet követték volna az ismeretlen krémtúróipari mérnökök, akkor kellett volna belerakni szardellagyûrût meg kaviárt meg reszelt parmezánt is, de szerencsére nem követték annyira pontosan.