Végre valaki, aki nemet mond a Magyarországon gyártott cseh, német, akármilyen sörökre! A Homár mélységesen együttérez Olvasónkkal, aki bár kissé bõ lére hagyva, de azért tiltakozását fejezi ki a húgyízû pancsok eredeti márkanéven forgalmazása ellen. (Mennyivel értelmesebb demonstrációt lehetne erre szervezni...)

Mi, Hrabalon és Haseken felnõtt sörínyencek egykor igazhitûként zarándokoltunk a sörök Mekkájába Prágába, hogy mi is olyan kemény habu, aranyló sörökbe kortyolhassunk, mint hõseink. Hittük is, nem is a nagy utazók regéit, hogy egy jobb cseh kocsmában csak akkor kell szólni, ha már elvertük a szomjúságunkat. Addig csak hozzák az újabb és újabb krigliket és húzzák az újabb és újabb strigulákat.

És lõn! Mi, akik itthon a Kõbányai Villangó, a Balatoni Világos, a pécsi Szalon és a bõcsi Kinizsi erõdnégyszögében szenvedtünk, egyszerre a sörszabadság, a korlátlan sörlehetõségek hazájába érkeztünk. Mert bármekkora is volt Gustav Husak repressziója, a sörhöz neki sem volt mersze nyúlni. Így aztán legalább jó sörök mellett mehetett az internacionális busongás a Brezsnyev doktrína miatt.

Aki csak egyszer is teljesítette a nagy prágai szlalomot – Fekete Ökör, U Tamásu, Arany Tigris, U Fleku, esetleg szabadonválasztott bõvítés – az attól kezdve még inkább gyûlölte az itthoni jobbágyi függõségét a Söripari Vállalatok Trösztjétõl. Még szerencse, hogy Csehszlovákiába szabadon utazhattunk és a tót atyafiak internacionalista túlbuzgása sem tette kötelezõvé a Kvaszt. Így a távoli Staropramen, a Prazdroj, a Flekk helyben fõzött fekete aranya hiányában megkedveltük Felvidékünk kis sörgyárainak remekeit. Még – az általam kevésbé kedvelt, de itthon legismertebb – Zlaty Bazant is gyógyír volt a torkunknak.

Mióta kinyiltak a határok, mehettünk szabadon bárhová, élveztük München aranyát, a belgák ravaszságait, az angol és ír sörök pintjeit, fejbõl tudjuk, hogy „Gut, besser, Gösser!”. Azonban nem feledtük Prágát. Nem, mert az ott megismert gyönyörûségek megállják a helyüket a sörök olimpiáján. Sõt a tervgazdaság alól felszabadult cseh sörgyárak hamar ellátták az önállóság mámorában úszó Szlovákiát is. No nem a baját, hanem a szomjúhozók torkát. A Magas Tátrában éppoly mámorító egy korsó Staroprámen, mint Csallóközben egy Prazdroj. Sõt! A karvalytõke pénzéhsége még az olyan kincsek exportját is lehetõvé tette, mint a Velkopopovicky Kozel. Bizony megkönnyeztem, amikor Ipolyszalka közértjében – ráadásul forintért – magamévá tehettem az elsõ üveget. Ki, nem itta még e gyöngyök gyöngyét, az nem is ismeri a sert. Bizony nagypofájú sógorokkal voltam egyszer Brnó-ban és kiröhögtek, amikor e szerény árú sörbõl vettem magamnak egy tucatot, miközben õk a cseh világmárkákkal töltötték fel a csomagtartóikat. Aztán a bécsi kártyapartik alatt az én tucatomat nyakalták be elöször.

Bizony szomorú szívvel búcsúztam el dunakanyari házunktól, mikor a Balaton felvidékre vetett a sorsom. Hiszen Marosról csak egy jó ugrás volt a szalkai bolt. Aztán csak pihent egy keveset a Kozel a pince hatodik lépcsõfokán és máris megédesítette a Duna parti estéket.

El is határoztam, hogy borossá képzem magam a jóféle rizlingek földjén. Új világra csodálkozhattam rá, hiszen egyazon tábla különbözõ évjáratait kóstolva más és más zamatokat fedeztem fel.

Azért csak nem tudtam feledni a jó Kozelt, így egy-egy pozsonyi kiruccanást csak össze kellett hoznom. Egy éve kibújt a Nap a sötét hazai sörfellegek mögül. Kozelt találtam a CBA polcán. Jelentem hamarosan összebarátkoztattam a rizlinggel és békésen fértek meg Õk az én szívemben. Tartott ez a mai napig. Sörös haveromat fogadva, Kozellel szerelkeztem fel. Bár restellem, de én a rizlinget kortyoltam, amikor feltünt, hogy kevesebbet fogyaszt a szokottnál. Fene a jó dolgát! – gondoltam, ennek is Dréhert hozok legközelebb, de ha jobban feldühít, hát Arany Ászokot. Aztán ma elnézést voltam kénytelen kérni, ha csak úgy gondolatban is. Meghagyott Kozelje került a lecsó mellé. Nagyot nyelve, szemem lehunyva kortyoltam a korsómba, amikor mintegy áramütés ért: Dréhert iszok! Megrázkódtam és az üvegért kaptam. Kozel, Nagypopovicei Kecske hírdette a címke. Nosza kibontottam a következõ üveget és rátapadtam a szájára. Ugyanaz a villámcsapás: Dréher! Mi több, talán Arany Ászok!

Forgatom az átkozott üvegeket, kapok a szemüvegem után és megvilágosodtam. Ez magyar Kozel! Már nem importáljuk, már nem csak palackozzuk, hanem gyártjuk. Jó magyar kõbányait csinálva e nemes kecske neve alatt. Elképzelem, hogy a Söripari Tröszt egykor volt vezére - a felhõ szélérõl letekintve rám - jóízût csettint: Ezt igyad Te kurafi!