Többeket megihletett a Chio burgonyaszirom csomagolása év végén, úgyhogy most ned screenshotja mellett Toxic11 közremûködésével olvashatják Kata & PiPi pszeudonosztalgiarohamát:

Elõttem a termék. Gusztusos csomagolásban burgonyás ropogtatnivaló. A felirat szerint hagyományos recept alapján, a legkiválóbb alapanyagokból készült. A tradícionális burgonyás tésztát megdagasztják, nyújtják, majd apró, kerek korongokat szaggatnak belõle, melyeket kemencében sütnek aranybarnára. Hmmm... szinte összefut az ember szájában a nyál. A leírás békebeli ízeket, hangulatokat idéz fel bennem. Látom magam elõtt drága jó nagyanyámat, amint a jó meleg konyhában sürög-forog egészséges mosolyát sugározva szét közöttünk, unokák között, kik ámulva vártuk a csodát.

"Rögtön készen lesz drágaságaim." - szólt leguggolva és átölelt minket. Ezek a pillanatok ma is életem legboldogabb idõszakát jelentik. Kibontom a csomagot, hogy újra megízleljem a rég elfeledettnek hitt ízeket és közben tovább olvasgatom az ízléses grafikával díszített zacskót. Azt is írja, hogy e rendhagyó csemegét csak Magyarország egyes vidékein készítették. Igen emlékszem. Most, hogy az elsõ falatok zamata kezd érvényesülni, felidézem a tájat, ahol drága jó nagyszüleim éltek és újra látom a falut, méla teheneivel, aranyló búzamezõivel, hegyekkel körülvéve...

Tovább böngészve a zacskó feliratát kiderül, hogy a burgonyás tallér tartalmaz még burgonyakeményítõt, növényi zsírt és burgonyaport is. Istenem, burgonyapor! Drága jó nagyapám jut az eszembe, ki délután hazatérve a földekrõl egy nagy szalmazsákot tett nagyanyám elé a konyha padlójára, majd élete párjára nézett hosszan, némán, várva annak ítéletét. A nagyi kinyitotta a zsákot, belepillantott, majd két tenyerét összecsapva, a boldogságtól könnyes szemmel, szerelemtõl büszkén nézett vissza nagyapára. "Istenem, Kálmán! Ez gyönyörû!" - suttogta. Persze ebbõl mi sem maradhattunk ki, odasereglettünk és sorban belekukucskáltunk a zsákba, melyben ott aranylott a csodás burgonyapor. Micsoda idõk voltak azok! Akkor még valódiak voltak a dolgok, ízzel, illattal, színekkel.

De mindez nem volt elég, nagyapám (ki faluszerte közismert tréfamester volt) honnan, honnan nem elõrántott két akkora darab növényi zsírt, amekkorát még sosem láttunk és kacagva ezt kiáltotta: "Rengeteg van még belõle, rengeteg! Soha ilyen csodás termésünk nem volt Amália!". És elkapta a nagyi derekát, jól megforgatta, mi csak ámultunk tátott szájjal! De szép is volt!

Lássuk mit ír még: só, módosított keményítõ, savópor, élesztõkivonat, sõt színezékként kurkumin is! Hát igen. Ez a cég valóban odafigyel a részletekre! Hol kapható manapság olyan élelmiszer, amibõl ne spórolnák ki az olyan alpvetõ és régóta jól bevált összetevõket, mint például a kurkumin, vagy a savópor. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek megadatott megízlelni a nagyi utolérhetetlen savóporát.

Emlékszem, hogyan ácsingóztunk a szekrény tetején sorakozó, kockás kendõvel lekötözött üvegek után, és emlékszem arra is, amikor õsszel a savó eltevésekor az egész házat megtöltötte ennek a csodálatos csemegének az illata. Ez volt az az idõszak, amikor a drága nagyinak igencsak sok dolga akadt, ugyanis ekkor vonta ki az élesztõt is, nagyapám meg a mezõre járt kurkumint kaszálni, vagy esténként a keményítõt módosította az udvaron. Sürgött-forgott mindkettõ, ám egymásra és miránk mindig szakítottak idõt. Ahol tudtunk segítettünk, szaladtunk nagypapitól a nagymamihoz az élesztõkivonatos fazékkal, majd vissza, csépeltük a kurkumint, szállt az antioxidáns mindenfelé és nyomokban minden tartalmazott egy kis földimogyorót!

Istenem, de kár, hogy vége...