Lángszóró, vér és belek a füredi apartmanhotel gyepén. Véres luxus a Balaton fõvárosában. Egy megdöbbent fogyasztó égett sörteszagú beszámolója, olvassák lent Julianus barát zsigerekben tocsogó sorait! A fotó a remek, 645 nevû fotóblogról származik. Mármint nem 645 darab neve van, hanem az a neve, hogy 645.

A jó(?)sorsunk egy hoszabb víkendre egy balatonfüredi négycsillagosnak hírdetett apartmanhotelbe vetett. Az uszoda, az õspark és a Ház külleme valóban megfelelt a felkapott budapesti vállalkozók hírének, de az ördög sajna a részletekben rejtezett.

A mongol világhódítóra hajazó – ha egyálalan lehet ilyen hasonlattal élni egy tarfej esetén – egyszemélyes szállodaigazgató/fõpincér/fõszakács bizalmaskodó bratyizása, ugyan már az elején inkább egy tanyacsárda szinvonalát idézte, de akkor még nem sejtettük az összefüggést. A szobák kényelme, az uszoda feszített víztükre mindezt hamar feledtette.

Az már meglepõ volt, hogy öltözõ híján csöpögõ fürdõgatyában, strandpapucsban kellett a kerten át visszajutnunk az apartmanunkba, de a januári tavaszban ez még nem tûnt legyõzhetetlen kihívásnak. Majd akik a hóban vágnak utat maguknak, azok igazi ironmenek lesznek egy hétvége után. Az pedig, hogy a gõzkabin az elsõ nap után beadta az unalmast, még egyéni szociális problémának tünt, bár a szobánk árat nem mérsékelte. Az igazi meglepetés csak másnap hajnalban várt ránk.

Nem tudom más miként van vele, de én egy kis hétvégi pihenõn hajnalban leginkább aludni szeretek. Azt hittem, hogy csak egy rossz álom az a teherautópöfögés, melyre hatkor ébredtünk. De nem, mert a park kavicságyában tényleg egy teherautó forgolódott a teraszunk elõtt. Igazán akkor döbbentem meg, amikor az álmot és némi csipát kidörzsõlve a szemembõl azt láttam vélni, hogy egy disznót emelnek le a kocsiról. Félve és halkan kérdeztem a gumicsizmát rántott tatár utánzattól, hogy csak nem ennek az ártánynak a kivégzésére ébredünk? De Õ csak vidáman bíztatott, hogy rántsunk gyorsan gatyát, mert még lemaradunk a disznóölésrõl.

És lõn! Jólnevelt állatunk – tán egyedül a társaságból – megérezve a helyzet fonákját, némán csuklott össze a böllérré elõlépett nagykán kezei közt. Sejthette, hogy hajnali visítása mily disszonáns lenne az egykor volt pezsgõgyárosok ültette õsfák alatt. Mindez egy pillanatig nem zavarta a lángszórossá átlényegült Dzsingiszt, aki a disznó mellett még pár négyzetméter gyepet is leperzselt villa angolkertjében.

Szaddam végzete óta nem újdonság egy akasztás, de a mi disznónk lelkét nagyobb bûnök terhelhették az irakiénál, mert perzselése után vagy egy órát lengett a bitón. Mint késõbb kiderült, nem a lakók elrettentése okán volt közszemlére téve, csak azért mert ekkor derült ki, hogy nincs víz a tetthelyen. Azt pedig a hitetlenek ÁNTSZ-tõl meg nem rettenõ sztyeppék ura sem akarta, hogy frissen perzselt áldozata csak úgy pernyésen kerüljön a kondérba. A „kilométeres” slag kiépítése utána Húsvétot idézõ vidám fröcskölés kezdõdött a disznó és a közelben állók kárára és a távolabbról figyelõk legnagyobb örömére. Sajnos a vízbõl nem sok jutott az õsz porába burkolt tarancsírozó asztalra, de a tepertõ amúgy is zsírjára sül!

Mit ne mondjak, kilométerre tehetõ az általam eddig elfogyasztott hurkák és kolbászok hossza, vagyis se ízlésem, se hitem nem akadályozott eddig ezek felfalásában, de most valahogy elment a kedvem az egésztõl. Legközelebb még az Intercontinentálban szobát foglalva is elõre megkérdem, hogy a csillagok mellé vajon hajnali disznótrancsírozás is dukál. Legfeljebb hülyének néznek, de én azért biztosra akarok menni. A vállalkozók budapesti lakóparkjának eljövendõ tulajdonosait meg elõre „irígylem”. Ötletük az biztosan lesz.

Juliánus barát