A kiskereskedelem Kohlhaas Mihályainak és Mihálynéinak korában élünk. KT elképesztő igazságkereső hadjáratba kezdet a „Sibrik Miklóson lévő” Penny Marketben, hogy visszaszerezze romlott olasz édességének az árát. Az semmi, hogy nem kapott pénzt, de a végső szívás előtt elképesztő szellemi és fizikai párbajt vívott az üzletvezetővel és a biztonsági őrrel. Extrém hosszú történet, elszántaknak, hajtás után.

Penny Marketről szóló történetekkel nem igen találkoztam még a Homáron; ez és mélységes felháborodásom diktálta indulatból megosztanék egy nem túl vidám, viszont annál inkább pofátlan történetet, amely 2007. június 9-én (szombaton) délután háromnegyed három körül esett meg velem és édesanyámmal egy hétvégi vásárlás alkalmával. Úgy döntöttünk, beugrunk a „Sibrik Miklóson” lévő Pennybe és veszünk ebben a nyári nagy melegben egy – egy hideg profitterolt. Édesanyám bement, én kint megvártam a kocsiban, addig is ment a légkondi, 38 fok volt a napon. Nemsokára kijött, bepakolt a csomagtartóba, beadta a kocsiba a profitterolokat, és visszavitte a bevásárlókocsit a helyére. Én blokkmániás révén, és mert még „soha nem faragtam rá semmire” elsőként az „eltetted a blokkot?” kérdést szegeztem ősömhöz. Mire a homlokára csapott: ottfelejtette a bevásárlókocsiban, de mindegy mostmár. Hozzáteszem: Ő is mindig elteszi, mert itthon le szokta könyvelni, mikor - hol - mennyi pénzt hagyott.

Kibontottam a profitterolomat, majd megcsapott a szaga.

Mivel szeretem ezt az édességet, belémnyilallt, hogy ennek lehet, hogy nem kéne „savanyú kukoricaszagúnak lennie, így meglepő higgadtsággal és könnyedséggel közöltem édesanyámmal, hogy „ez romlott…”. Ő is megkóstolta, majd szellemesen rákontrázott: „igen, ez romlott…”. Kiszállt a kocsiból, és mintegy beletörődve visszament az üzletbe. Ekkor még nem sejtettük, hogy ez az észrevétel nemhogy meghatni nem fog senkit, de a sértegetésen és a fenyegetőzésen kívül semmilyen empatikusnak, és emberinek mondható magatartást sem fog előcsalogatni az ott dolgozókból. Így is történt. Bement, én kint vártam.

Eltelt 15 perc, kijött egy „úriember” (-nek nem igazán mondható, de ez csak később hasított belém), aki feltűnően blokkok után kutatott az összetolt kocsikban úgy, hogy felülről nézegette őket. Majd lehajolt, és felvett találomra 2 darabot a földről (sűrűn körbe- és rám nézegetett), és visszament. Tudtam, hogy anyám miatt történt ez a kis színjáték, gondoltam: csak megtalálták azt a blokkot, és minden jól halad. Eltelt még 20 perc, majd anyám csalódottságtól elkeseredett arccal nézett rám, miután beült a kocsiba. Elmesélte, hogy az üzletvezető nem hajlandó kicserélni, és a pénzt se adják vissza, mert nincs meg a blokk. Hiába mondta a pénztáros srác, hogy emlékszik anyámra, tudja, hogy kb. fél órája vásárolta, de ő nem tud mit tenni. Az üzletvezető hölgy pedig nem túl finom módon közölte, hogy ő márpedig nem fogja kicserélni.

Borzasztó igazságtalannak tartottam ezt az ügyet, hiszen itt nem a pénzről van szó, hanem elvekről. Ültünk egy darabig, és vártuk, hátha kijön az az ember, akinek a kocsijában benne lehet a blokk. Ugyanis egy olyan bevásárló kocsi volt nála, amiben nem volt pénz, így aki nem vesz ki pénzt, az a nyerő (mivel anyám nem emlékezett rá, hogy kinek is adta oda a kocsiját, csak arra, hogy talán piros pólója volt). Nem jött senki. Mondtam neki, jó, majd én bemegyek, és majd nem finomkodok, ahogy gondolom szegény édes anyukám tette („maga egyáltalán nem vevő centrikus!” kijelentések valljuk be nem igazán hatnak a mai világ elvadult, öntörvényű, nagyhatalmú bajszos üzletvezetőhölgyeire).

Bementem, és láss csodát éppen egy piros pólós férfi fizetett a kasszánál. Odamentem, s megkérdeztem nem maradt -e véletlenül a kocsijában egy blokk. De maradt, de amikor belépett az áruházba a bevásárlókocsijával a biztonsági őr megkérdezte, hogy nincs –e véletlenül egy blokk a kocsijában, és ő odaadta neki. (?????) Vagyis, amikor még nem tudtuk, hogy romlott, már akkor elvették a blokkunkat az úr kocsijából! Vajon miért? Mert fő a tisztaság? Ne zavarja szegény vevőt? Hányukat kérdezték már az üzletbe való belépéskor, hogy van -e a kocsijukban blokk?? Szóval miután minderről a piros pólós úr tájékoztatott, rendkívül indulatos lettem, és bementem, hogy megkeressem az „urat”, aki „véletlenül” elkérte-kivette a kocsinkból a blokkot, majd utána alibiből keresgélt kint is egy keveset. Megtaláltam, és egy laza, de jól célzott kérdéssel fordultam hozzá: „Hol a blokk, amit az úr kocsijából kivett?”. Nem jött zavarba, de a szemembe nem mert nézni.

Odavezetett a jégkrémes pulthoz, aminek a tetején ott volt 3 blokk. Ezeket találtam, de hiába néztem, egyik sem az. -sajnálkozott. Én: „Rendben uram, nekem AZ a blokk kell, amit az úr kocsijából kivett az úr elmondása szerint, és amin kb. 3200 Ft.-os végösszeg szerepelt”. Hebegett habogott, és mutogatta tovább azokat a blokkokat, amiket a földről vett fel a szemem láttára odakint. Megkérdeztem harmadszorra is kicsit erélyesebben, körítve azokkal a gondolatokkal, amik az ügy kapcsán kavarogtak a fejemben: „ez nem vet túl jó fényt az üzletükre, tudja?”, „mégis hogy gondolják, hogy romlott árut nem vesznek vissza!?”-és hasonlók. Mire előhúzta a !pólója alól! a vagyonőri igazolványát, és közölte, hogy ezt ne neki mondjam, mert ő nem tud mit tenni, ő a lopásokért felelős (a blokk elvétele és annak eltitkolása biztosan valami egészen más kategória).

Na jó, akkor mutasson olyat, aki kompetens ez ügyben, mondjuk: kezdjük az üzletvezetővel! Megkeresi, megtalálta, élből elment mellettem a „hölgy”. Tudván, hogy édesanyám előttem milyen eredményekkel tesztelte a hölgy „vevő centrikusságát”, nem kerteltem. Elmondtam neki, hogy ez nem tisztességes, és hogy időközben a másik profitterolról is kiderült, hogy romlott, így hát jó lenne, ha nem folytatnánk tovább ezt a húza-vonát és kicserélné, vagy visszaadná a pénzt. Ő nem fogja egyiket se megtenni. Ekkor bennem is felment a pumpa, és közöltem vele, hogy jövedelmemet javarészt írásból nyerem, s velem, mint kommunikáció szakos egyetemista hallgatóval nem jár jól, ha ujjat húz, már csak azért sem, mert elég sok helyen még fizetnek is az ilyen olcsó emberek történeteiért, mint amilyen ő maga is. (Ez utóbbit persze csak gondoltam, nem szerettem volna rögtön a sértegetési fázisra térni.) Majd itt sem álltam meg, s közöltem vele amúgy sem dicsekvésre méltó múltam egy eltitkolandó részletét: én is dolgoztam Tescoban, tudom, hogy mennek a dolgok. Le tudná írni sérültnek az árút, főleg, hogy ott volt nálunk, mert ki se dobtuk. Mi szívesen visszaadjuk, ők leütik sérültnek, és akkor ők rendesek voltak, mi meg TALÁN elégedettek. És akkor mindenki boldog.

Ekkor mondta az üzletvezetőhölgy, hogy jó, rendben: jöjjek vele. Vele mentem. Kihozott hátulról egy tömböt, ami az áruk „visszaváltását” hivatott regisztrálni, és elkezdte rajta mutogatni, hogy hova mit kell írni. Nyeregben érezve magam, boldogan bólogattam, hogy talán megbirkózom egy ilyen kitöltésével, ám ebben a pillanatban ugyanoda érkeztünk vissza, ahol tartottunk, s mintha a győzelem diadalszínű felhőjéről rángattak volna vissza a cudar magyar valóságba: a hölgy rábökött egy rublikára, melyben az alábbi szöveg állt: „nyugta sorszáma”. S mintha nem értette volna a problémát, mintha minden, amit az elmúlt immáron több, mint háromnegyed órában elhangzott, átsuhant volna az ő „vevő centrikus” fején, kaján mosollyal az arcán nekem szegezte a kérdést: „tudja a nyugta sorszámát?”. Azt hiszem itt elszakadt a cérna. Nem, nem tudom, mert a biztonsági őr kolléga eltávolította abból a kosárból, amiben volt, egy vevő szeme láttára. Erre lekezelően!! közölte velem, hogy ha valóban a Tescoban dolgoztam, tudhatnám, hogy blokk nélkül nem vesznek vissza semmit.

Erre kénytelen voltam verbálisan arculcsapni azzal a kijelentésemmel, hogy „dehogynem, ugyanis panasz esetén nem szükséges a blokk, persze meg kell őrizni, de ha a vevő tudja a vásárlás pontos idejét, és/vagy megközelítőleg/vagy pontos összegét, lekérdezhető, és kinyomtatható a teljes tétellista (micsoda véletlen én adatrögzítő voltam, s többek között a munkám része a blokkmásolatok lekérdezése, és felküldése volt). Náluk nincs ilyen. Akkor mutassa a másik blokkszalagot! -szóltam. Ez csak egy szalagos gép! –felelt. Akkor mutassa a számítógépet, benne kell, hogy legyen legalább az aznapi összes forgalom, így azé a 6 vevőé is, akik előttünk és utánunk voltak. Nem lehet. –érkezett a válasz. Nem volt világos, amit felelt, hogy miért is nem, mert el kezdett hátrarohanni, és ekkor már ordított, hogy menjek csak vele. (Valószínűleg telibe találtam a számítógépes kéréssel.) Mondtam neki, hogy nem megyek, itt mutassa meg: a kasszánál. Nem mutatja meg. –felelte. Ekkor kértem a vásárlók könyvét. Mire a válasz az volt, hogy nem, menjek utána. Na ekkor már én is ordítottam, és újból kértem a vásárlók könyvét. Legyintett, és odamutatott a pénztárra, hogy ott van. Persze én nem nyúlhatok a kasszába, mert vesz a kamera, és mivel hangot nem vesz, így a kép (és a jelenlévő kb. 5 árufeltöltő munkatárs) alapján akár utólag bármire is készülhettem volna. Így hát nem kockáztattam, hogy benyúljak.

Megint kértem, hogy adják oda, majd odalépett a biztonsági „úr”, és el kezdett kiabálni velem: hogy mit képzelek magamról, és ha bemerek írni (mert ugye azt címmel, és névvel kell megtenni) feljelent rágalmazásért és becsületsértésért, mert megvádoltam, hogy ellopta a blokkot, és hogy hazudik. Miután a kamera felvette (ha egyáltalán van, és felvette), ahogyan elveszi a nyugtát attól az úrtól, aki ezt szintén látta. Tehát nem lopott, és nem vett el semmit senkitől, ami aztán véletlenül eltűnt. (Alap…) Hogy mennyire volt véletlen? Semennyire. Miután már akkor elvette a számlát, amikor még nem derült ki, hogy romlott, feltételezhető, hogy tudták, hogy baj van vele. A szavatosság 10.-én fog lejárni, és 9.-én már romlott volt. Valószínűsíthető, hogy vitték már vissza páran, persze blokkal, és kértek már vissza pénzt. Miután vasárnap van/volt június 10, megpróbáltak eladni minél többet, mert a szavatosság miatt a gyártónak nem küldhetik vissza, hiszen elvileg nem romlott, s 10-én pedig le kell venni a polcokról. Figyelte a biztonsági őr édesanyámat, és az urat, aki a kocsinkkal bement, és oltári nagy szerencséje volt, mert anyám benne felejtette a nyugtát, amin a 2 profitterol is volt. Alig lézengtek az üzletben, nem volt nehéz. A vicc, hogy amikor bementem, és el kezdtem vitázni, az addig ott tartózkodó, és minket igazoló kasszás fiú is eltűnt.

A legnagyobb gyalázat az egész vita végén, ami mindent elárult és alátámasztott, pedig ez volt: Én: Hogy képzelik, hogy romlott árut adnak el, és nem térítik meg a vevő kárát?? Üzletvezető: Talán nem kellett volna 3 órán keresztül a kocsiban hagyni, és akkor nem romlott volna meg… Én: Nem volt a kocsiban 3 órán keresztül, mivel 15 perccel azelőtt vettük!! Üzletvezető röhögve, hátat fordítva: Igen? Hol a blokk? Sajnálom, de én az a fajta „adó/vevő” vagyok, aki akkor sem szereti, ha lekezelik, illetve átverik, ha az összeg csak 500 Ft. Úgy gondolom, hogy mindenkibe szorult annyi empátia, még az ilyen megkeseredett üzletvezetőkbe is, hogy minimum szégyelli magát, amiért romlott árut fizettetett ki azzal a vevővel, aki 10 éve abban a boltban vásárol. Kivéve, ha persze köztudott volt az üzleten belül, hogy romlott, vagy legalábbis volt közte romlott. Ez az egy órás vita könnyen lezárható lett volna azzal, hogy elkönyvelik sérültnek. Az üzletvezető közölte, hogy nem lehet, mert náluk, nincs olyan, hogy selejt! Ezt a mondatot, aki dolgozott ilyen helyen, csípőből kiröhögi, mert mindannyian tudjuk, hogy ha a borászati kereskedésben törik össze egy üveg finomság, akkor valóban nagy az esély arra, hogy fizetés levonás lesz a következmény, de itt kartonszámra esnek le a targoncáról a holmik, és azt állítják nincsen selejt? Legalább csinált volna úgy, mintha sajnálná, próbálta volna felhívni a felettesét, hogy ez van, mit tegyen. De az ilyet úgy tűnik a Penny Market keretein belül házilag kezelik a dolgozók, és örüljek, hogy még a végén nem én voltam feljelentve… Üdvözlettel: KT