Pierre-t egy szlovén faluban tájolás közben kapcsoltak le "gyorshajtásért", amit a rendőr egy kézi sebességmérővel igazolt. A Homárt tavaly Horvátországban szopatták szénné hasonló módszerrel, bár ott feljettebbek voltak és videóra vették a gyorshatjást, ahol a felvételen néha 160-ról 210-re, azaz az autó végsebességét meghaladó értékre ugrott fel a mérés, de ez őket cseppet sem zavarta, mint ahogy az sem, hogy nyaralás végén nem volt nálunk pénz. Nade vissza a friss ügyfélhez, akit ugyan csak 20 euróra húztak le, de tökéletes mintája a külföldi rendőrszopatásoknak:

Egy hét felhőtlen kikapcsolódásra vágytunk a horvát tengerparton. Utunk Szlovénián keresztül vezetett, júni 24-én. Mint minden tökös turista, mi is eltévedtünk, benéztünk egy rossz lehajtót. Vánszorogva gurultunk egy hangulatos kis faluban, amikor hirtelen elénktorpant egy rendőr. Az "egy" ebben a vonatkozásban nem csak határozatlan névelő, hanem konkrét számnév is. Hihetetlen módon megörültem neki, hiszen lesz, aki útbaigazít. Kaszáló mozdulattal téptem ki a feleségem kezéből az ostyává hajotgatott térképet. Már szállítam volna ki, de a tag megelőzött és bamba, kíváncsi tehén módjára betolta a fejét a leeresztett szélvédőmön.

 - Papieren, Bitte! - bőgte el magát. Összeszedtünk mindenünket, amink volt, átadtam neki! Megkért, hogy szálljak, ki és fáradjak a kocsijához. Kezemben a térkép, arcomon naív mosoly... és szapora léptekkel követtem. Benyúlt az autóba, az ülésébe dobta az iratainkat, majd elővett egy műszert, aminek a hátoldadalán egy Orion űrhajós íráskultúrával világító "63"-as szám volt látható.

 - Schön! - állapítottam meg, mellőzve minden megvetést. Elkezdtem kihajtogatni a térképet és kértem, hogy segítsen, mert eltévedtünk. Erre ő újra az arcom felé fordította a műszert és felvont szemöldökkel közölte, hogy túl gyorsan mentem és fizessek 20,84 Eurót. Egy időre néma csend lett, mélyet szippantottam az áporodott vazelingőzből - tudtam, hogy az ivarszerv rossz felére kerültem. Mondtam neki, hogy az nem lehet, épp hogy csak vánszorogtunk, hisz eltévedtünk.

Nyomatékosan rámutatott a béna kijelzőre, és póker arccal ráismételt az előző mondatára. Kérdeztem tőle, hogy hol a fotó? Honnan tudjam, hogy az én voltam a gyorshajtó? Azt mondta, hogy nem kell fotó, mert ő hivatalos személy és ez a mérés az én autóm sebességét mutatja. Én meg egy vendég vagyok az ő országában és szeretnék mielőbb fesztelen pihenésbe merülni, úgyhogy engedjen az utamra, válaszoltam ingerülten. Tovább feszítve a húrt, megkérdezte, vajon látom-e, hogy milyen egyenruha van rajta. "Nem postás, nem űrhajós, nem pék, hanem rendőr" felsorolással igyekezett a segítségemre. Próbáltam felvilágosítani, hogy a kommunizmusnak vége, hurráeurópa van, meg demokrácia, amiben, ha valakit megvádolunk, akkor kell ún. bizonyíték. De ezen a kacaton nincs sem fotó, sem rendszám, sem időpontkijelzés. Honnan tudjam, hogy nem pukibuborékok feláramlási sebességét méregette otthon a kádban, játszásiból?

Erre elkezte tovább döngetni a mellét, hogy ő itt a szlovén állam hivatalos képviselője és én hogy merek ilyen kérdéseket feltenni. A helyzet egyre feszültebbé vált, éreztem, hogy tehetetlenségemben elveszítek minden mértéket. Valószínű a gyomorideg miatt kialakult aceton szagú lehelletem inspirálta a rendőrt arra, hogy felcsillanó tekintettel nyúljon a szonda után. "Maga biztos ivott, azért ilyen ingerült..." Add ide azt a szart! - mondtam neki immár magyarul, hiszen időközben mindkettőnk a csökevényes némettudás korlátait kaparászta. Fújtam neki egyet, hadd örüljön. Csalódottan behuppant az autóba és elővett egy hivatalosnak tűnő nyomtatványt, majd elkezdte kitöltögetni.

Megkérdezetem, hogy vajon mit vet papírra? Mert ezekből a Jedi-karakterkeből egy kukkot sem értek... Kaján mosollyal az ajkán felnézett és flegmán közölte: a gyorshajtást. Rendben Pajt, írd! De utána add oda, hogy én is odaírjam a magamét! Erre a papírra csak ő írhat, válaszolta. Rögvest elöntötte a szar az agyamat, kiugrottam a főútra, és a következő autót jó rendőr mintájára leintettem. Szlovén rendszám, benne magyarajkú testvérekkel - öten. Jaj de jó, virgonckodtam előre a medve bőrére! A buznyák rendőr ahogy meghallotta a magyar bájcsevejt, kiugrott az autóból, és eddig nem tapasztalt nácis, pattogó hangnemben elkezdett acsarkodni a magyar férfi arcába, annak pedig szemmel láthatóan kiszaladt a vér a fejéből. Ennek ellenére elkezdtem kiönteni a szívem a magyarnak. Elmondtam neki mindent és megkérdeztem, hogy ez tényleg így működik itt? Az új barátom hirtelen képződött, tapadós habbal a szája szélén fordítani kezdett. Aztán a rendőr válaszként azt mondta, hogy ilyen műszerrel mérnek szerte Európában, és mindenhol elfogadják a mért eredményét. Mindezt lefordítva a magyar férfi illedelmes bocsánatkérések közepette felmentést kért a további tolmácskodás alól - őt hagyjuk békén, nem ért hozzá! A feleségem erre kiszállt az autóból, markában 20 Euróval. Ő nem vitatkozik tovább ezzel a köcsöggel, kifizeti, aztán húzzunk a vérbe!

Na, erre a rendőr bokrosodott meg, nyilván tisztában lehetett, hogy ebben a kontextusban a köcsög szó nem mint folyadéktároló alkalmatosság került elő. Beugrott az autóba, és ordított, hogy akkor irány Maribor (kb 60 km), az örsre! Majd ott megkapjuk a magunkét! Erre azért én is magam alá piszkítottam. Nála minden papírunk, attól féltem, hogy ez a tömény geciség nem a tag saját akciója, és még csak az kell, hogy benntartsanak egy terhes feleséggel, meg egy 9 éves gyerekkel! Mondtam neki, hogy itt a zsé, és felejtsük el egymást! Nem kell papír sem, csak hagyjon minket békén! No way, fuckers... valami ilyesmit mondhatott sajátos nyelvezeten és indított.

Akkor a feleségem odaállt az autója elé és a hasára mutatott, hogy bizony egy emberborjú tekereg benne, és ő nem megy sehova innen! A rendőr megszeppent, zavartan pislogott. Elengedte a slusszkulcsot, újra maga elé húzta a félig kitöltött brossúrát és szorgalmasan körmölt. Valamelyest enyhült a lárma. Beláttam, hogy nincs kecmec, szopón vagyunk és most ez a legjobb rossz, ami történhet. Közben néztem a rendőr fegyverét. Arra gondoltam, hogy kikapom a tokjából és elhajítom neki a picsába, hadd keresse. Mi meg szép lassan lekoccolunk az iratokkal.

Miközben hasonló gondolatokkal fugáztam ki széthullott európai méltóságomat, emberem elkészült a jelentésével. Szívből eredő vigyorral nyújotta át a papírt, hogy írjam alá. Megfogtam és egy üresen hagyott rovatba elkezdtem felírni a sérelmeimet. Pont addig jutottam, míg letettem a tollhegyet. A rendőr azonnal rákapott, hogy mire készülök és kétségbeesetten megpróbálta kiszedni a kezemből az irományt. Persze nem engedtem, montam, hogy én is szeretném ráírni az álláspontomat az ügyben... de nem! Megkaparintotta a cuccot és a nevem helyére odaírt valami hablatyot. Ez volt az a pillanat, amikor rést ütöttem a pajzson. Hirtelen elillant minden dühöm, összekapartam neki a pénzt... adtam neki bőven 1 centest, hadd húzza a zsebét! Miután nem én írtam alá a hülye papírt, ezért gyakorlatilag nem ismertem el a szabálysértést... és az első adandó alkalommal panaszt teszek!

Kedves Homár! Történetemet nem cifráznám tovább, pedig lenne mit! Ezúton is kérném a segítségedet, hogy ilyen esetben kihez érdemes fordulnom jogorvoslatért? Megelőzhető-e az ilyen affér ott a helyszínen, ha az ember esetleg a szlovén-magyar konzulátusra telefonál? Kérlek, adj tanácsot!

Ami igazán bosszantó, hogy Szlovénia meseszép ország, és ez az egész elbánás leírhatatlanul méltatlan volt minden addig átélt élményhez. :(