Gondoltam megosztom veletek vasárnapi ebédem történetét a Darshan udvarban. Talán nem csak én találom felháborítónak, hogy a pincérünk önhatalmúlag megajándékozta magát egy kis borravalóval... Budapesti lévén, hozzászoktam már fővárosunk magyaros "vendégszeretetéhez". Faragatlan pincérek, udvariatlan eladók, bunkó taxisofőrök - egyiken sem lepődöm meg túlságosan. A Darshan Udvarnak azonban még így is sikerült túlszárnyalnia a budapesti átlagot.

Litván barátaim meglátogattak a hétvégén, városnézés közben beültünk egy gyors ebédre a Darshanba. Mivel egy ideig a környéken dolgoztam, tudtam, hogy nem egy ötcsillagos hely, így azon már meg sem lepődtem, hogy kapásból letegeztek a pincérek, és egy órát kellett várnunk két előételre. Ami azonban a fizetésnél történt, már nálam is kivágta a biztosítékot.

Történt ugyanis, hogy pincérünk elfeledkezett az egyik előételről. Sebaj - gondoltam még akkor - amúgy is tele voltunk, nem is bírtuk volna megenni. A számláról persze már nem felejtették le az összeget. Mindegy, szóltam, elnézést kértek, levonták.

Már ekkor észrevettem, hogy a számlán tíz százalék szervízdíj is szerepelt - jó magyar szokáshoz hűen kézzel hozzábiggyesztve a végösszeghez. Ekkor már kicsit elegem volt, és úgy döntöttem, nem adok borravalót. A számla 7300 forintról szólt (szervízdíjjal együtt), kértem a visszajárót. A pincér morgott, hogy nincs nála apró. Nem baj, én csak azért is kértem a 2700 forintomat. Pincér elment, visszajött, letett az asztalra 2500-at, majd eltűnt.

Naivan vártunk, hogy majd biztos hozza a maradékot. Tíz perc után udvariasan utána mentem, és szóltam, hogy 200 forint még visszajár. Ekkor a következő párbeszéd játszódott le:

Pincér: Mondtam, hogy nincs nálam apró.

Én: Lehet, de 2700 forint volt a visszajáró.

Pincér (mérgesen): Ha neked ez ennyire fontos..

Majd a kezembe dobott húsz darab tízforintost, és elment. És még én szégyelltem magam a barátaim előtt.