Bár a hazai blogokon tavaly ősszel jelentek meg az első beszámolók egy suttyomban piacra dobott új soproni sörről, a Homár szomszéd kisboltjába csak mostanában költözött be a Hülye Nevek 2007/2008-as Ligájának jeles versenyzője, a Fekete Démon. Igazából beszívva sem tűnhet jó ötletnek ilyesmit venni, de a dobozos verzióban bizarr módon jól kinéző, fekete-arany csomagolás, illetve a barna sörök iránti amatőr szenvedély mégis megvetette velem.

Ízre olyan, mint szoptatós anyával csókolózni: sok-sok édesség, karamalzos hangulat, mézeskalácsos, vagy inkább csokiországos gyerekkor, némi szolidan szédítő, pelenkaszaggyanús szex, soha rosszabbat, sőt. A sűrű barnáknál lazább az állaga, a férj esetleges feltűnése pedig belecsempész a végén egy kevés keserűséget.

Az igazi formáját azonban nem széttett lábbal futja (vonagolja) az Ikea-pelenkázón, hanem pezsegve a serpenyőben. Ugyanis hiába meglepően jó ital ahhoz képest, folyékony fűszerként egyenesen pompásnak bizonyult. Egy balzsamecetes mézben pácolt oldalas megpárolásához használtam először, és elégedettebb voltam vele, mint Talapa Jánossal, pedig az nagy szó. Most pedig tevékeny részese volt a Húsvéti Maradék Homár módra nevű libaételnek. A következőképpen készült:

 

2 drb besózott libacombot 3-3 részbe vágtam, úgymint dobverő, csontos felsőcomb, csont nélküli húsos leffentyű. A combdarabokat vasserpenyőben, vad tűzön, de egész kevés olajon körbepirítottam, aztán leöntöttem a zsiradékot, hiszen úgyis kisül még egy fél liter a bőréből, meglocsoltam egy fél doboz FD-vel, amikor majdnem elpárolgott, utánaküldtem a barna sör másik felét, aztán rátöltöttem egy kókusztejkonzervet, pár kanál édesbazsalikom-leveles, enyhén csípős currypasztát, lefedtem, felére vettem a tüzet és fingom nincs meddig pároltam, majd sütöttem. A mártás akkor jó, amikor szinte lepényszerű, szilárd kulimásszá sül össze. Bár nyilvánvaló, hogy puliszkával lehet a legfinomabb, én kenyérrel ettem, és úgy sem volt rossz.