Soha többé nem használom azt a szót, hogy "nyugger". Igaz eddig se használtam soha, mert gusztustalanul hangzik, de most aztán duplán nem. Történt ugyanis, hogy egy pénteki napon Homár Imola leparkolt a decens, rózsadombi Lórántffy utcában, 100 méterre a brit követi rezidencia rendőrposztjától, aztán átment az utca szemközti oldalán elterülő kertbe, 10 percre. Mire visszaért, a kocsink jobb első ablakát valami halkan zúzó eszközzel halkan bezúzták, és elvitték Imola táskáját, minden papírjával, forgalmival, lakáskulccsal.

Bejártuk a környéket, de nem dobták el a dolgokat sem az első, sem a tizedik sarkon. A kártyaletiltás után kicseréltettem a zárat - 15 rugót mondtak a telefonba, természetesen 20-ra jött ki - aztán kora délután (talán 4 órával az eset után) a TV2-ből jött egy telefon Imolának, hogy megvan a táskája minden papírral, Budafokon, két néninél.

Kiderült, hogy az egyik néni a lakótelepen sétálva egy bokor alatt észrevette a táskát. Felvitte a barátnőjéhez és megnézték, mi van benne. Homár Miriam (4,5) útlevele és egy befizetési igazolás alapján rájöttek, hogy három nap múlva előnyaralni készülünk, és nem vették volna a szívükre, ha az aranyos kislány lemarad, így elkezdték végighívogatni a táskában talált névjegygyűjtő tartalmát.

Az első tizenkilenc helyen nem tudták, ki az az Imola, mert ezek forgatási helyszínkeresés közben begyűjtött kártyák voltak, így Homárné csak egyszer találkozott velük, hát nem vésődött be a neve. A huszadik egy TV2-s szám volt. Ott valakinek szerencsére eszébe jutott, hogy ez a csaj csinált nekünk díszleteket, előkereste a számát és felhívta. A nénik nemhogy jutalmat, de a hívások árát sem voltak hajlandól elfogadni, a nyamvadt doboz bonbont is csak akkor, ha egy unoka kaphatta meg. (Megkaphatta.) Hát ennyi volt, tanulság semmi, de ilyen is történik néha, senki se csüggedjen!