Igazából rohadtul képmutató dolog azért pellengérre állítani egy hivatalt, mert lopnak ott. Mindenhol lopnak, az Indexben is, kajajegyet, fülhallgatót, ilyesmit, de itt legalább újságírók egymástól, nem pedig egy állami szolgáltató monopólium alkalmazottai a kuncsaftoktól. Szóval képmutatás ide vagy odavicces dolog, ha már az ügyfelek előtt sem titkolják, hogy az értékesebb csomagokat meg kell védeni az enyves kezű postásoktól. Akik nyilván törpe kisebbség, csak jóval feltűnőbbek, mint nem tolvaj társaik. Levél alant.

Ma olyan „élményben” volt részem a Magyar Posta 112. számú, budapesti kirendeltségén, hogy azonnal billentyűzetet ragadtam.

A sztori előzménye dióhéjban: ebay-en kinéztem egy objektívet, amit annak rendje és módja szerint meg is rendeltem Nagy-Britanniából. Mivel olvastam már a horror Magyar Postás sztorikat, természetesen biztosítást is tetettem a szállításra (amúgy csak a postai szállítást vállalta a feladó). No mindegy, a csomag annak rendje és módja szerint megindult a ködös Albionból (itt jegyezném meg, hogy június 6-án, pénteken adták fel és 9-én, hétfőn már az értesítő ott volt a postaládában – vannak gyorsan kézbesítő posták is a földön?). A kaland itt kezdődött el.

Már az furcsa volt, hogy nem az otthonomhoz közeli postán, hanem a jóval odébb található 112-es (a körtérnél) postán találom a küldeményt. Ezért fel is hívtam a posta telefonos ügyfélszolgálatát és a csomagszám ismeretében egyeztettem: tényleg ott van-e a küldeményem. Megnyugtattak, hogy igen, ott van (a cetlin öles betűkkel virított: 16 és 20 óra között át lehet venni). Fél 6-kor beálltam a kígyózó sorba (naná J). Az első meglepetés: az ajtóban egy nő sorszámot osztogatott, a következő szöveg kíséretében: csak statisztikai célokra van, nem kell vele semmit csinálni, és bármelyik ablakhoz beállhat(nak)! Oké, ha statisztikai célokat szolgál, akkor nem kell, gyors gyűrés, táskába bedob, várakozik. Az előttem lévő nő is hasonlóképp gondolkodott, aztán meg is kapta a magáét: az ablak mögött trónoló, kb. 20 éves, ámde rendkívül bunkó stílusú postásnő kerek perec elzavarta, mondván: hol a sorszám, neki az kell, ha nincs, akkor nincs levél se! A szomszéd ablaknál egy fickó azért repült, mert „rossz ablakhoz állt” (az illető szóvá is tette: még jó, hogy kint azt mondták, bármelyik ablakhoz lehet jönni). Én gyorsan kisimítgattam a fecnit, bájosan rámosolyogtam a hölgyre és hogy segítsem, még azt is hozzátettem: csomag lesz, ne levelet keressen (a küldemény ajánlott volt). Csaj el, sor mögöttem nő. Keres… Keres… Keres. Majd visszacsattog: „ez a küldemény nincs itt”. Én: „ez most nem nyert, direkt megkérdeztem telefonon” (mögöttem álló srác felröhög). Csajszi unottan bambul, visszacsattog a raktárba, majd vissza: „az 1-es ablaknál át lehet venni” (én a 7-es ablaknál álltam). Hát ez nem értem, de jó… Átballagok az 1-es ablakhoz (valami pénzbefizetős lehet, mert az ott ülő körül millió csekk). Mondom: nem én vagyok a hülye, de ide küldtek. A nő elveszi a papírt, és közli: a 8-as ablak a nyerő! Mondom, anyád, ne szórakozzanak itt velem… De mit lehet tenni, vissza a sorba. Azért biztos, ami biztos alapon kértem egy statisztikai célokat szolgáló sorszámot és kígyóztam a 8-as ablakhoz. Ezúttal férfi „eladó”, mondom, hogy az előbb már próbálkoztam a szomszédban, most itt is nekifutnék, hátha (meg ide küldtek). Csávó elindul „vadászni” És igen! A doboz varázslatos módon előkerül – és most jön csattanó: páncélszekrénybe volt zárva, mert – idézem – „különben ellopnák”! Mármint a postán belül?

Üdv,

egy hűséges olvasótok