Lola és a barátnői leánybúcsúra érkeztek a Nagymező utcai mulatóba, ahol a pincér a maga módján jobban mulattatta őket egy tucat DJ-nél és chippendale-fiúnál. Először bedobta, hogy fejenként 3 ezer forint a minimális fogyasztás az emailben megrendelt asztalnál, aztán, túlkoros örspénztárosként megpróbálta előre beszedni a pénzt. Vidám mulatság alant:

Leánybúcsúra indultunk, mi hárman, a lányok, meg a menyasszony. Jókedvűen, felszabadultan, egy jót szerettünk volna mulatni. Ennek zálogát abban láttunk, hogy Budapest egyik régi, elit, és méregdrága szórakozóhelyére megyünk, ahol a zene is kedvünkre valónak ígérkezett: a Moulin Rouge-ba. 

Felvilágosult városlakók lévén előre, e-mailben (azt nem lehet letagadni) foglaltunk asztalt 4 főre. A foglalást egy mondattal vissza is jelezték. „Várjuk szeretettel a Moulin Rouge-ba, szombat este 23 órakor.” Ennyi. Az érkezéskor kicsit lehanyatlott a kedv, mert bár a szórakozóhely kialakítása, az interieur a hírnévhez méltó, a vendégsereg kisség közönséges: kiöregedett magányos fószerek, kurvásan villantós ruciban a szintén leharcolt, egyértelműen partnert kereső ifjabb és idősebb hölgyek, elvétve néhány retro zenét kedvelő fiatal. A kiszolgálás még kiábrándítóbb. A pincér levegőhöz sem hagyott minket jutni, rögtön ránk parancsolt, hogy rendeljünk. Azért előtte kérésre megengedte, hogy meglátogassuk a mosdót és lepakoljunk. Még a foglalt asztalunkra telepedett ittas hölgyeket is megpróbálta elkergetni, kevés sikerrel. Aztán rendeltünk, és rögvest ezután közölte, hogy az asztalfoglalás végett fejenként minimum 3000 Ft a minimális rendelés. Ez kicsit szíven ütött minket, mivel eddig a pillanatig ezt senki nem mondta: nem szerepel a honlapon, a visszaigazoló e-mailben sem, és az 1000 Ft-os belépődíj megvásárlásakor sem közölték. De osztottunk szoroztunk, hogy hát egy este azért 4 illedelmes lány is el tud inni fejenként 3000 Ft-ot, úgyhogy beletörődtünk. Hanem amikor kihozta az első rendelést, akkor kezdett érdekesebb lenni: a 3000 Ft-ot most, előre kell odaadni, majd aztán hoz érte, amit kérünk. Mi elmondtuk, hogy nem kívánunk előre fizetni, a foglalás ingyenes volt, mi pedig azért fizetünk, amit fogyasztunk, utólag, nem előre. Megvettük a belépőt, ennyi. 

A pincér kiterelt minket egy előtérbe, ahol először azzal érvelt, hogy hogyan gondoltuk, hogy egy ILYEN helyre CSAK ÚGY foglalhatunk asztalt, máshol ez legalább 5000 Ft lenne. Azért mi sem a sarki kricsmiben töltjük szabadidőnket, ezért felhomályosítottunk, hogy ez nem vettük be, ezt előre nem mondták, nem volt semmilyen feltétele az asztalfoglalásnak, úgyhogy továbbra is csak azt fizetnénk ki, amit elfogyasztottunk. Ezen a ponton azért már elhatároztunk, hogy ha kell, a rendőrséget is megvárjuk. A pincér, a vendég legjobb barátja, vendéglátónk tanult képviselője a következő választ köpte felénk: „Na jó, de azért illem is van a világon!” No, itt elgurult a gyógyszerem. A Moulin Rouge pincére illemórát tart nekem! Hogy úgy mondjam: „Beszarás!”, s kértem, hogy fejtse ki, ezt megvárom! Hát kérem, az úgy van, hogy amikor megérkeztünk, akkor ő illedelmesen közölte, hogy fizessünk 3000 Ft-ot fejenként, és most nekünk illedelmesen kellene fizetni. Jó, nem? El is kezdtem volna röhögni, ha nem azon aggódtam volna, hogy ez az illedelmes kis nyomorult, akit feltehetően a tulajdonos utasít ilyen balkáni, lehúzós, piti húzásokra, nem éppen a kedves barátnőm lánybúcsúját készült volna tönkretenni. Így hát felkacagtam, megveregettem a vállát, és lánypajtásom unszolására végül elnézést kértem, amiért én, a vendég ilyen helyzetbe hozom őt, hiszen az az üzletvezető sara, hogy őt ilyen megalázó munkára kényszeríti. Ő kihozta a számlát arról, amit eddig fogyasztottunk, fizettünk és távoztunk.

Hát miért is baj mindez? Először is fogyasztóvédelmi szempontból aggályosnak tartom, hogy egy ilyen sztori megtörténhet. Lehet, hogy egyedül vagyok, de nem tartom normális dolognak, hogy így lerángassanak, olyasmiért előre fizessek, amit nem fogyasztottam el, és ezt úgy közlik, hogy most, de azonnal. De ha véletlenül mégsem lennék egyedül, és egy külföldi turistacsoport is átéli mindezt, aki hasonlóan gondolja, akkor a magyar vendéglátóipar amúgy sem fényes nimbusza tovább csorbul. Sajnos a sokat halott túlszámlázások, megverések, kényszerítések nem építik ezt a bizalmat. És egy illúzióval szegényebb lettem: azt hittem, hogy ilyen nagy nevű, drága, elit közönségre specializált helyen ez nem történik meg. Valahogy azt gondoltam, hogy habár a magyar éttermi kultúra haldoklik, a borászat épp, hogy lélegzik, a kultúrált kocsmai, kávézói kiszolglás rég a múlt ködébe vész, azért vannak fellegvárak, akik őrzik a lángot, és ha az ember biztosra akar menni, odamenekül. Ez a hely nem az volt. Hozzá kell tennem, hogy ez egy diszkós esetén volt, nem tudom, hogy a revüs estéken milyen a helyzet. De akkor is kár. 

Végül  átmentünk a Holdudvarba. Ott remekül szórakoztunk, leszámítva, hogy a pincér ezer forinttal kevesebbet adott vissza, de amikor szóltunk, nem kérdezett semmit, rögtön adta. Biztos nagy volt a pörgés…

 

Lola