A Homár is járt már a János kórház - Budapest Szomáliája és Dárfúrja - baleseti sebészetén, ami még azon belül is a legalja. Guru barátommal harcsázni készültünk a Dunára, lement a nap, alkonyodott, aztán besötétedett, de a hirhedten lajhártesmészetű Guru csak nem futott be. Én már nem bírtam magammal, elkezdtem a csalikat piszkálni. Éppen egy kövér, talán egeret, békát vagy PR-tanácsadót formázó wobblerrel a kezemben mászkáltam fel-alá (a wobbler egy fahal, általában két jókora hármashoroggal felszerelve), és PR-tanácsadó méretű harcsákról ábrándoztam, amikor megcsúsztam a padlón. Máig sem értem, hogyan, de zuhanás közben olyat kaszáltam a levegőbe kézzel-lábbal, hogy a wobbler egyik hármashorga a bal talpamba, a másik a jobb kezem hüvelykujjának a körmébe fúródott bele, tövig. Ott feküdtem a padlón, a bal lábam összehorgonyozva a jobb kezemmel, rettenetes fájdalmak között, és rájöttem, hogy képtelen lennék akár csak megmozdulni, nemhogy kinyitni az ajtót vagy megnyomni a kaputelefon gombját, mert a horgok a legkisebb moccanásra mélyebbre fúródtak a húsomba. Éhen halok? Elvérzek? Ettől úgy megijedtem, hogy egyetlen velőtrázó mozdulattal kitéptem a horgot a talpamból. Az ujjamból azonban nem mertem, mert átdöfte a körmöt. Megjött Guru, kiröhögte magát, aztán átmentünk a Jánosba, mert az volt az ügyeletes kórház. Könnyed 3,5 órás várakozás után, ami közben egy asszony úgy beszélt velem, ahogy Mészáros őrmester sem Lentiben, bejutottam az orvoshoz. Némi elégtétel volt, hogy meg tudtam lepni. Egy érzékenyebb lélek talán fennakadt volna azon, hogy kiabálás és telefon segítségével áthívta hozzánk az összes elérhető környékbeli kollégáját, akik kacagó, ujjal mutogató félkört alkottak körülöttem. "Tudom a horgászújságból, hogy ilyenkor fogóval elcsípik a horog szárát, aztán heggyel előre kibújtatják a húsból. Na de hogy lehet ezt megcsinálni, ha így, merőlegese áll bele az ember körmébe?" - kérdeztem. "Markolja meg erősen az asztalt, ha akarja, csukja be, a szemét" - válaszolta talányosan, majd a kezében tartott fogóval elkapta a horgot és se szó, se beszéd, simán kitépte az ujjamból.

András és felesége nem jártam ilyen jól. Alant olvasható egy sajnos abszolúte tipkus, de annál vérforralóbb dárfúri történet a Szent János pokoli hétköznapjaiból:

Helyszín: János korház sürgősségi betegellátás

Feleségemet bokaszalag szakadással kellett a János korházba kísérnem. Délelőtt odamentünk, de körülbelül 25-30-an vártak, így feladtuk. Mivel délutánra már nagyon bedagadt a bokája, ezért újabb kísérletet tettünk. A kalandok azzal indultak, hogy amikor segítem őt kifelé az autóból, tőlünk pár méterre, egy semmibe meredő tekintetű, révetegen lépkedő, gipszelt jobb karú idősebb úr épp arcra esett. Odamentem hozzá, mert az épp ott várakozó mentőből biztos nem vették észre. Hóna alá nyúltam, és talpra állítottam. Homlokáról hiányzott a bőr, orrából folyt a vér. Adott valaki pár papírtörölközőt, azzal felitattuk a vért a ruhájáról, meg ő visszatartotta a többit az orrából. Feleségemmel besétáltunk, illetve beugráltunk. A délelőtthöz képest már volt ülőhely, csupán olyan 15-20 ember várakozott. Volt ott, gipszelt végtag, véres öltöny, ragadós, vértől csimbókos fej, és mint a pesti dugóban, sorban álló mentősök a hordágyaikkal. Az orra bukott bácsi is megérkezett, pont időben, mert az ügyeleti ajtón épp kilépett egy fehérruhás hölgy. Ki nem néztem volna belőle, hogy ilyen hangosan tud beszélni: NEM MEG MONDTAM MAGÁNAK, HOGY ÜLJÖN EGY HELYBEN…? MOST NÉZZE MEG MIT CSINÁLT” – és bekísérte. Közben jött egy fociruhát viselő srác, enyhén szédülve, nagy puklival a fején. Két aggódó barát próbálta a nem létező sor végét megtalálni, majd tanácstalanul az ajtóhoz álltak. A srác közben elkezdett oldalra dőlni, és az eddig fejére szorított fél literes jeges tejet elejteni. Visszadöntötték, de sajnos látszott, hogy komoly agyrázkódása lehet, mert a szemei nem bírtak fókuszálni. A barátok újra az ajtónál, látható aggodalommal az arcukon. Megjelent Ordibálka, körbe nézett, majd látva a feléje nyújtott TB kártyákat gúnyosan megjegyezte: „Most jó ideig egyetlen papírt sem fogunk bevenni” – ajtó becsapva, mi meg újra azon merengtünk, hogy fel kéne adni. Aztán a dagadó liluló boka hozzásegített, hogy kivárjuk azt a két órát a bekerülésig. Megkaptuk a röntgenre a beutalót, ahol újra sorba ültünk. Körülöttünk zajlott az élet, hordágyakat hoztak levetkőztetett emberekkel, akik maradék méltóságukat próbálva megőrizni, legalább a fejüket igyekeztek felemelni, de ez sem sokat segített, mert a ruhájukul szolgáló rájuk dobott lepedő nem sokat takart. Volt ott kikandikáló kuki, és húspiacra emlékeztető párbeszéd is a szállítók között:

-         Te tudod a nevét..?

-         Nem én… mit érdekel. Megkérdezte egyáltalán valaki?

-         Akkor hogyan szólítsam, hogy ne mozogjon már…?

-         Bácsinak.

A röntgen ajtaja 5 percenként kinyílt, és valaki kiordított:”SZÁLLÍÍÍÍTÁÁÁS…!!!”

Ki-be mentek a hordágyak, mi meg csak vártunk pár sorstársunkkal együtt magunkba zuhanva a padon. Aztán a folyósón sorakozó ágyak valamelyikén fekvő néninek kezdett elmúlni az altató (vagy fájdalomcsillapító) hatása, mert ritmikusan elkezdett artikulálatlanul kiabálni:”mékkérek…mékkérek…mékkérek”. Ez ment negyedórán át, mert senki nem volt hajlandó ránézni. Ez a reform hangulat most már gyönyörűen idézte a háborúk korházainak iszonyatos zsúfolt, véres, halálszagát.

Végre megvolt a röntgen, és visszaülhettünk az előző sorba. Szépen helyet foglaltunk egy rövidgatyás, pólós, edzőcipős és nagy fegyverövet stukkerral viselő (gondolom) nyomozópár és hozzájuk bilincselt szekrényember mellé. Aztán jött egy fél oldalán lenyúzott bőrű fürdőgatyás srác, aki azon döbbent le hangosan, hogy átlépett egy képzeletbeli vonalat, amit nem lett volna szabad. Ordítva kizavarták, és nem is érti miért. Aztán kiderült, hogy elküldték valahová, ahol be mert lépni egy nyitott ajtón, pedig a nem létező küszöb jelentette a demarkációs vonalat a bent székelő fehérruhás „atyaúristennek”.

Vártunk megint egy órát, majd közölték, hogy semmit nem tudnak csinálni, ha akarunk vehetünk bokavédőt, mert a fásli nem elég, de már nem fizeti azt a TB, ezért 9.000Ft-ba kerül (két darab műanyag léc tépőzárral!!!). Szóval az egész, több mint 4 órás faxni egy darab papírról szólt, amit elvihetünk a körzeti dokinak, hogy az majd betegállományba írja feleségem.
Összefoglalva: sikeresen a halálba szavaztuk demokratikusan a saját testünk ápoltatását. Biztos vagyok benne, hogy egyenlőek vagyunk, de valahol lennie kell egyenlőbbeknek. Csak ahhoz kéne egy operáció, hogy kiműtse valaki a gerincünk, és így becsúszhassunk a demokratikusan megválasztott piócáink közé.

Üdv,
András