Naiv ügyfél hónapokig vadászott élő K&H-s alkalmazottra, aki hajlandó lett volna személyesen megszüntetni céges számláját. Amire eljutott egyhez, az összes létező számlavezetési díjat többszörösére emelték, amivel így 14 ezer minuszra jött ki:

Július óta próbálom megszüntetni a vállalkozói bankszámlámat – végül november közepén sikerült teljesítenem a küldetést. A mutatványban a magát Magyarország legjobb bankjának tartó K&H volt a partnerem. Nyáron, amikor majdnem ezer forint volt a pangó, semmire sem használt számlán, levelet írtam e csodás banknak, akik viszonylag hamar válaszoltak egy sokoldalú, legalábbis sokoldalnyi jogi szövegtengerrel. Az egyetlen lényeges mondatot nem kis bogarászás után fedeztem fel: az ügyet csak személyesen lehet intézni, valamelyik fiókban. Ilyenből három is van a városunkban: ekkor még nem gondoltam, hogy mindhármat meg fogom látogatni.

Főállás mellett, rugalmasan kitolt ebédidőben tettem kísérletet az első helyszínen, de a lehetőségeimhez képest viszonylag hosszú ideig nem kerültem sorra, így később, egy másik fiókban próbálkoztam. Ott nemhogy nem szólítottak, de nem is volt senki a környéken a vállalkozói számlavezetés ablakánál. A harmadik helyen 30 kemény percet adtam a rendszernek, esélytelenül, így innen már kissé feldúlva távoztam. Közben a naptár őszre fordult. Megkértem GYES-en lévő feleségemet, ugyan töltsön már néhány kellemes órát egy meghatalmazás kíséretében valamelyik fiókban, mert nem lesz ez így jó. Jogos volt az aggodalmam, hiszen ahogy múlt az idő, szépen mínuszba ért a bankszámla, mert nem ingyen végzik ám a számlavezetés fáradtságos munkáját.

A párom annyival bölcsebb lett a sor kivárását követően, hogy az ilyesmi egyrészt meghatalmazással nem intézhető, csak az illető jelenlétében, másrészt ezt nem is ebben, hanem abban a bankfiókban lehet csak kivitelezni a városban. Még egy telefonszámot is kaptunk, névvel együtt. Haladunk! Felhívtam az illetékest, elmeséltem neki szándékomat, mire ő próbálta megtudakolni, ugyan miért is akarom én ezt a kedves kis számlát megszüntetni. Kértem, zárjuk rövidre. Az addigi folyamatot vázolva hitetlenkedett, hogy ilyen biztos nem létezik. Abban egyetértettünk, hogy eddig én is azt hittem.

Megjelenek a megbeszélt időpontban, gondolván, itt a vége. Na, jó, ki kell egyenlíteni azt a kicsi mínuszt, mindegy, csak szabaduljak már a kolonctól. Az ügyintéző mosolyogva közölte, nem így megy az, először adjam le a bankkártyát, majd egy hónap múlva jöjjek vissza, és akkor lehet csak a számlát megszüntetni. Érdeklődésemre jelezte, hogy ekkor már bő ötezer forintos volt a tartozásom. Visszakérdeztem, ezt így most hogy, mire megtudtam, hogy hát ugye a kormány így meg úgy, ők meg szépen hozzáigazították a tranzakciós illetékhez a díjaikat. Nem számoltam ki precízen, de sokszorosára ugorhatott a számlavezetési díjam, ami igazán romantikus ahhoz képest, hogy mindössze annyi tranzakció történt hónapok óta, amennyivel a drága (!) bank rendre lenyúlta a minőségi szolgáltatásáért (?) járó jussát.

Azzal a tudattal vártam ki az újabb terminust, hogy ez idő alatt is szépen hízni fog a tartozásom, de már látni véltem az alagút végét. Közel tízezres mínusz ismeretében kísértem el utolsó útjára a bankszámlámat, ám végül mintegy 14 ezer forintba fájt a „temetés”. Merthogy akármit is mutat az egyenleg, a megkezdett hónapot is ki kell fizetni – mit számít, hogy én már egy hónappal korábban egyértelműen nyilatkoztam, aláírtam stb., hogy meg akarom szüntetni. Jogomban állt volna használni, így hangzott a nagy igazság, amivel nehezemre esett vitatkozni. Jött még az egészre egy immár szinte jelentéktelen tétel a készpénzes befizetésért cserébe, én pedig úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó felrobbanni. Ha másoknak segíthetek azzal, hogy a tanulságot levonva messzire elkerülik ezt a bankot, már nem volt hiábavaló megpróbáltatásom.