Vaszilij Sárgacsek váratlanul érzelmi zsarolásban részesült, amikor gyanútlanul befizetett két számlát a postán:

Azont most lendüljünk túl, miért kellett postára mennem (kb. két homárposztnyi balfaszkodás az oka), lényeg hogy két darab nyolcezres csekket kellett feladnom. Becsúsztatom a két csekket, postásnéni elkéri a pénzt, átadom. Ezután a következő beszélgetés zajlott le:

— Sorsjegyet ajánlhatok mellé?
— Nem, köszönöm.
— Van ilyen boldogkarácsonyos sorsjegyünk is.
— Nem, köszönöm.
— De ezzel a Bátor Táboros gyerekeket lehet támogatni.
— ?
— Meg van Heim Pálos sorsjegyünk, meg bögrénk meg tollunk.
— ...
— Így karácsonykor nem akar valakivel jót tenni?
— !

Ezen a ponton átadta a két csekkszelvényt, szóval a durvább pszichoterrorba nem mentünk bele. Nem a beteg gyerekektől sajnálom a pénzt (mármint azt a néhányszor tíz forintot, amit meg is kapnak egy sorsjegy árából), itt az eljárásról van szó. Az egy dolog, hogy a postafiókok lassan a kínaipiac szintjére mennek le a gagyi gyerekjátékokkal és ízléstelen mikuláscsomagokkal, de esetleg azt a kevés ügyfelet, aki még betéved, nem kéne aktívan baszogatni.