Nem egészen világos, naiv ügyfél milyen hajkoronát szeretett volna varázsoltatni 2500 forintért a BioHairnél, de legalább nem vágták túl rövidre a haját:

A Biofodrászatnál semmi sem az, aminek látszik: rozmaring sampon rozmaringtartalom nélkül, hajvágás = tíz perc hajmosás, négy perc hajvágás, 1 perc szárítás.

Mindenki, aki kicsit is kényes a hajára, tudja, hogy jó fodrászt találni nagy kihívás. Évek óta pont ezért járok vissza a messzebb lakó, bevált fodrászomhoz. Mivel most erre nem volt időm, nekiláttam körülnézni fodrászügyben Budapesten. Hosszas tépelődés és nem túl meggyőző ajánlások után („öt éve mindig hozzá jártam, amikor tárgyalásokra jártam” „nincs messze a szalon, ha reggel 8-kor ha elindulunk Budakalászra, 10-re beérsz az irodába”) egy esős napon elsétáltam a Jászai Mari téri Biofodrászat előtt, majd hirtelen ötlettől vezérelve sarkon fordultam, és bementem, elszántan: most itt az idő, levágatom, egy életem, egy halálom.

A recepciós leányzó frizurája biztatónak tűnt első blikkre – naiv elképzelésem szerint egy szalonban dolgozó ad valamelyest arra hogy profin nézzen ki -,  és már az ajtóban kiderült, hogy a vágás egy kicsit több, mint 2500 Ft-ba fog kerülni, mosással és kézi szárítással. Jól hangzik. Nem kellett öt percnél tovább várnom a viszonylag kellemesen berendezett hátsó vendégrészben, máris megjelent egy fodrásznő, bemutatkozott, és rögtön beültetett a hajmosóba. Megkérdezte először is, hogy milyen típusú a hajam, majd a válaszomra reagálva saját márkájú rozmaringos sampont vett elő. Nos, ha valaki már látott és szagolt már rozmaringot, tudja, eléggé átható illatú növény, így szinte azonnal kiderült számomra, hogy ebbe a samponba egy kiskanálnyi sem került belőle.

A hajmosást viszont nem kapkodta el fodrászom: percekig dörzsölte, sikálta viszonylag hosszú hajam, de például balzsamot – ami hosszú hajnál alapvető – nem használt, csak úgy á la natúr becsavarta a hajam egy (tescósnak tűnő) papírtörlőbe. Mindegy, gondoltam, a hajvágás lesz a lényeg.

Az egyébként üdítően hallgatag hölgy neki is látott a fésülésnek, aztán kisvártatva megkérdezte, mennyit vágjon a hosszából. Elmondtam neki, hogy pár centit nyugodtan, de főleg a frufrut kellene megigazítani – ugyanis ehhez kellett nekem igazából a fodrász. „Így?” kérdezte, odatartva az ollót a szemöldököm vonalához. „Igen, annyit nyugodtan lehet.” Nyissz. Ez a nyissz aztán emlékezetes momentum lett, mert összesen ennyit vágott a frufrun, semmi többet. Néhány percet némán dolgozott a haj hosszán, de nem mérte hozzá a két oldalon (szintén alapvető fodrásztechnika), hanem letette az ollót, bekapcsolta a szárítót, és pikk-pakk, másfél perc alatt megszárogatta a hajam.

Tulajdonképpen ez a hajvágás csak látszólag hajvágás: néhány centit a haj végéből levágni anyukámnak is mindig remekül ment anno, ehhez felesleges lenne egy szakember. Kábé ehhez hasonló szaktudás volt a fodrász birtokában, amit a nagyjából ötezer forintos órabérből kihozott.