Márta nyilvánvalóan lemaradt a korábbi Barát taxis posztról, úgyhogy váratlanul érte, hogy rácsapják a telefont. Lisztferihegyre érkeztek, és a böröndökre vártak, amikor Úgy látszik, vagy mindenki egy ágyban alszik a főnökkel, vagy maga a főnök volt a diszpécser, vagy mindenkit megfertőzött a suttyókór:
A visszafelé utat is kifizettük a Barát taxinak már odafelé. Portugáliából jövénk haza, még meg sem érkezett a forgón bőröndünk, amikor két Barát taxi üzenet is érkezik telefonomra. Én balga udvarias visszahívom, hogy megköszönjem a hívást és jelezzem, megjöttünk, várjuk a csomagot. Mire a diszpécser: - Maga tudhatná már, hogy csak akkor szabad minket hívni, amikor a bőrönd a kezében van. - Mire én: Persze, hogy tudom, csak Önök már kétszer is kerestek. - Mi soha! Mi nem hívunk fel senkit! - mondja a diszpécser, akinek nevét csak később volt módomban megtudni.
Bőrönd kézben, hívom az urat: Kint vagyunk, mondám. Mire ő: - Menjünk fel egy emeletet ott van a taxi felirat, remélem tud olvasni - közli kedvesen. (Azt hittem viccel, szóhoz sem jutottam.) Mire ő: - Kéri vagy nem kéri a kocsit, többen várnak autóra, nincs időm magával szórakozni. És lecsapja a telefont. Visszahívom: Legyen szíves megmondani a nevét, mert sok éve járok önökkel, de ezt a hangnemet még nem volt módomban élvezni. - Mire ő: Még egyszer kérdem, kell a kocsi vagy sem. - Persze, hogy kell mondom, annál is inkább, mert előre kifizettük a visszautat. Mondott még néhány ordáré mondatot, majd levágta a telefont.
E kedves hazai fogadtatás után, biztosra vettem, hogy nem tévesztettem el a helyet, ismét Magyarországon vagyok.
Barátaim, aki jót akar magának kerülje a jövőben a Barát(ságtalan) taxit.
Az utolsó 100 komment: