Én a Kádár-rendszerben lettem érett balinhorgász, a szüleim pedig festõmûvészek, úgyhogy pontosan tudtam mindig is, hogy a teremõr nénik az államszocializmus „amit pecsétes papírral nem engedélyeztek, az szigorúan tilos és üldözendõ”-filozófiájára felesküdött lelkes verõleányok. Nem is volt ezzel baj, végül is létezik komolyabb emberiség elleni bûntett, minthogy valaki felheccelt foxiként véd egy festményt és csúnyán sziszeg a gyerekekre. Kádár János azonban meghalt idõközben, a nénik a jelek szerint mégsem vették az adást.

A csajom a napokban 1500 HUF-ért bement a két gyerekkel a Nemzeti Galéria Munkácsy-kiállítására. A teremõrök az elsõ lépésektõl kezdve bedoppingolt hiúzként figyelték a potenciális képrombolókat.

Finom beszólások után - pedig semmiféle atrocitás nem történt, a kisdedek nem nyúlkáltak a képek felé - a harmadik teremnél léptek igazi akcióba a nénik, amikor a csajom barátnõje a vállára vette egyéves kicsinyét. Ugyanis leparancsolták onnan. Mire a homárvéren edzett Imola vállra kapta a két és háromnegyed éves Boriszt. Erre a következõ hangzott el: „Azonnal vegye le a gyereket a nyakából, ez balesetveszélyes!” Turbózásnak elhangzottak olyanok, hogy "maga egyáltalán minek hoz gyereket egy kiállításra". A nénik ráadásul szoros gyûrût fontak a lányok köré és nem hagyták õket békén. Egy ilyen beszólásra egy legendásan jámbor tengeri tehén is szamurájkardot ragadott volna, hát még egy emberanya. A helyzet a híradós bemondók szép szavával élve eszkalálódott, ám ekkor jött a meglepõ és pozitív vég. A csajom követelésére ugyanis elõkerítették a múzeum egyik vezetõjét – a nevét sajnos nem jegyezte meg – aki pár higgadt mondattal elsimította az abszurd konfliktust: némi véres hússal kiengesztelte az acsarkodó néniket, sõt a végén két ingyenjegyet is felajánlott Imolának, hogy adandó alkalommal nyugodtan is megnézhesse a kiállítást.

Ha Önt is érte hasonló – vagy épp ellenkezõleg, pozitív – teremõrnénis élmény, ne habozzon, vallja meg a Homárnak!