A biztonsági õr hosszú ideig szerencsétlenkedik a csomagolással (de legalább nem tépkedi), én egyre vörösebb fejjel figyelem, mégsem mondhatom el minden arra járónak, hogy én ezt, kérem, pénzért vettem, nem a kabátom alól kapták elõ. Többször jelzem az õrnek, hogy felháborítónak tartom az eljárást, fõleg a katonás stílust (az õr ritkán reagál, inkább csak szúrósan néz), a rendszerváltás elõtt sem éreztem magam ilyen szarul az osztrák-magyar határra érve. A szétkapott doboz és a blokk azonban nem elég bizonyíték.
Hogy az alázás még alaposabb legyen, az õr rádión beszól a központba, és egyeztetni kezdi az adatokat (hogy kivel, és a titokzatos ismeretlen mit mondott, sosem derül ki), sõt bemondja, hogy kifogásolom a vizsgálatot. Igen, kifogásolom, motyogom elképedve, a vásárlók eközben folyamatosan áramlanak kifelé, én egyre vörösebb és dühösebb vagyok, félhangosan szitkozódok, és idegesen töröm a fejem, mit mondhatnék, ami elég határozott, fenyegetõ, és közben mégsem kínos. Hívjam a fõnökét, fenyegessem kirúgatással, vagy csak kérjem a panaszkönyvet? Ebben sosem voltam jó, csak tovább nyújtanám saját szenvedésem, úgyhogy amikor az amerikai bevándorlási hivatal reptéri kérdezõsködését megszégyenítõ eljárás véget ér, – bár az õr felajánlja a vendégkönyvet – inkább elmenekülök. Még a kocsiban is mardos a düh, amelyet csak késõbb enyhít az ötlet, a kisember bosszúja, igen, majd lecsap a Homár.
megélhetési SÜNöző (retro homározó) 2009.02.15. 18:59:25