Ebéd-ezer-alatt kommandónk egy elektronikus információ alapján bolyongott Angyalföld romantikus vidékén. A Gombóc Mûvek nevû önkiszolgálót kerestük a némiképp elnagyolt útbaigazítás szerint, a Dózsa György úti autószerviz környékén. Egy ideig bámultuk a koszos kirakat mögött felhalmozott 60-as évekbeli kultautókat, a szárnyas Csajkát, a bumfordi Buickot és Losonczi Pál Mercedesét, de végül is az utcasarkon elhelyezett táblácska segített, 50 méternyivel beljebb tuszkolva csapatunkat a Szabolcs utca mélyébe.

A magyar gansztafilm-helyszínen meglepetésünkre nett kifõzdét találtunk, narancssárga egyenpólós konyhásnénikkel és tiszta üveg mögött gõzölgõ ételekkel. A kínálatot a név ellenére sem a gombócok határozták meg, hanem a viszonylag áttekinthetõ összetételû ételek. László tûzszerész csirkemájat rendelt knédlivel, amire a néni megjegyezte, hogy a knédli ma kicsit száraz, de ha akarja, meglocsolja a baconos csirkecomb szaftjával, amitõl csodálatos lesz. László késõbb maga is a csodálatos szót használta.

Gábor vegyvédelmis a 650-ért kínált menüt rendelte, amivel kevésbé volt elégedett, a leves rendben volt ugyan, de a túrós csuszát szottyosnak találta. András kommandós pedig a tejszínes kapros pulykával került közeli kapcsolatba („a szaftos húsoknak” nevezett szekcióból), és házias ízekkel találta magát szemközt.

Gombócokból a hely neve ellenére is csak egyetlen típust tartottak, azt is „mi gombócunknak” hívták, és egyáltalán nem hasonlított a klasszikus gombócra. Inkább knédliszerû volt, fehér, és prézlitlen, viszont leöntötték vaníliaszósszal és megszórták dióval. (Van mákos opció is!) Belül szilvalekvárt tártunk fel, ami jó ötlet volt, csak nem jutott belõle a gombóc minden részére. Az üres részekhez viszont ott volt a vaníliaszósz, így elégedetten tettük le az evõeszközöket, és néztünk körül a teremben.

A kifõzdére érdekes módon a régi villamosok dizájnja nyomta rá a bélyegét: a székek barna-fehér, lakkozott lécekbõl készültek, voltak kapaszkodók, a falakat pedig antik villamosok fotói díszítették. Úgy véltük, a helyet nyilván egy hajdani villamosvezetõ, esetleg nyugdíjas közlekedési mérnök indíthatta, romantikus elképzeléseinket a személyzet azonban nem erõsítette meg. Szerintük a Gombócda egyszerûen azért így néz ki, mert hasonló önkiszolgáló étterem még nincsen.

Visszavonulásunk közben egy Dopeman-számot dudorásztunk elégedetten az angyalföldi utcákon, miközben megállapítottuk, a szomszédos színesfémes és a szerviz közelsége kényszeríthette ilyen ipari mimikrire az éttermet.