Szórakozzon velünk az õsz eddigi legjobb olvasói levelén. Életerõs sztori, remek helyzetkomikum, önfeledt nevetés és szinte kozmikus szorongás. A fõszereplõk a Westend Titokzatos Kompútere, egy biztonsági õr, négy néger meg egy Pompás Tollú Naiv Ügyfél. Hát tessék:

Westend City Centerbe vezetett az utam. Leparkoltam a parkolóházban. Mikor vásárlás után visszamentem az autóhoz, feltûnt, hogy nem tudok kiállni vele, mert útjában áll egy nigériai rendszámú gépjármû. Egy rakás szabad hely volt, de az illetõ megmagyarázhatatlan módon nem állt be egyikre sem, csak úgy otthagyta az út közepén.

Szerencsére nem siettem sehová, kerestem egy biztonsági õrt. Gondoltam kitalál valami okosat. Nagyon rendes volt, nem talált ki ugyan okosat, de legalább együttérzõen csóválta a fejét. Megemlítettem neki, hogy hangosbemondón tájékoztatni kéne a tisztelt vásárlót, hogy legyen szíves húzzon el.

„Sajnos nem lehet, ennek az autónak a rendszáma 8 karakterbõl áll, a kompjúter meg csak hat számot tud” – közölte fejcsóválva a biztonsági õr. Megdönthetetlen érvként hangzott. Tettem még egy gyenge próbálkozást, kérve, hogy csak úgy, egyszerûen, mondják bele a mikrofonba a nyolc számjegyet. „Sajnos nem lehet, a kompjúter csak hat számot tud.” – jött újra a válasz és a fejcsóválás.

Megbarátkoztam a gondolattal, hogy a nagyhatalmú Kompjúter zsarnok módon megkaparintotta az összes mikrofont, és aki hatnál több számmal járul a színe elé, azt elzavarja. Egyszercsak felcsillant a szeme az õrnek, és megszólalt: „Emlékszem már, a kocsival négyen jöttek az elõbb, négy olyan hogy is mondjam…” - kereste a megfelelõ szót - „…hát olyan… tudod, feka!” – bökte ki a végét óvatosan. Látszott rajta, hogy a politikailag legkorrektebb megnevezést kereste. Szerintem nem találta meg ugyan, de nem tettem szóvá. Inkább azon tûnõdtem, hogy ha már egyszer látta, hogy parkolnak, miért nem szólt nekik, hogy álljanak arrébb. „A kollégák megkeresik, és felhozzák majd ezeket a négereket!” - mondta lelkesen, és elképzeltem, ahogy az izzó szemû biztonsági õrök lepakolnak elõttem négy véresre vert húscafatot.

Kicsit megborzongtam. Segítõm rádión szólt a kollégáinak, akik – gondolom - elkezdték felkutatni a „négereket”. Nem találták meg õket, de a kolléga nem adta fel. „Szólok a fiúknak, hogy jöjjenek fel, arrébb toljuk a kocsit.” – mondta – „amíg ideérnek, próbáljuk meg ketten!”. A neoncsõ elkezdett vibrálni a fejem fölött. Szétnéztem a kísérteties parkolóházban, és rájöttem, hogy ez egy abszurd film. Nem az a hely, idõ és helyzet, ahol nekem lennem kéne. Mindjárt jön valaki, és puha párnákkal megkínoz. Nagyon szerettem volna otthon lenni. Nem lázadtam a sorsom ellen, nekifeszültem a kocsinak, közben nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy a csomagtartóban bomba van. Féltem.

Ekkor hirtelen maguktól elõkerültek a „négerek”. Elnézést kértek, elhajtottak. Nem éreztem hozzá erõt, hogy megköszönjem kedvességüket. A biztonsági õrt megkértem, hogy miután háromnegyed órája fizettem ki a parkolójegyet, valahogy engedjen ki a sorompón. Nem akartam ráfizetni, csak mert megszívattak. „Azt nem lehet sajnos.” – gondolom a kompjúter miatt – „úgy kellene, hogy a sorompó elõtt beáll egy autó mögé, és kivonatozik!”. Végül kiengedett a sorompónál szolgáló õr, kivonatozni ugyanis nem mertem. Féltem a kompjútertõl.

Kedves olvasók,

A Néger Homár