Hetedhét országon is túl, a világ végi Pesti úton, ahol telente ördögszekeret görget a szél és farkasfalkák fosztogatják a kukákat, áll egy Oázis, ami valójában egy italbolt. Ide járnak olcsó stresszcsökkentõ védõitalért a környezõ panelrealizmus sivatagának munkában megfáradt dolgozói, valamint a between jobs tengõdõ, khm, rendszerváltás áldozatai. A bolt nem mellesleg egy funkcionális mûalkotás: Bada Dada helyi lakos és mûvész (festõ, költõ, zenész, kalligráfus, sõt legújabban popsztár is a Belga jóvoltából) valamint egy mûértõ kisvállalkozó együttmûködésének gyümölcsözõ eredménye.

Bada Dada reneszánsz multimûvészünk (valamikor a kvatrócsentóban, bár erre csak közvetett bizonyítékaink vannak) egy túlzottan jól sikerült sör-pálinka önkezelés következtében beleesett egy féreglyukba, ami a Pesti-úti lakótelepre teleportálta. Mûvészünk egy darab ideig sikoltozva nézegette poszt-szocialista sivár környezetét, majd a maga módján megpróbálta átalakítani valami mássá, valami jobbá, fényt, ötletet, nevetést csempészni a megfáradt, szürke hétköznapokba és nekifogott Holdrajzot festeni a magyar rögvalóságra.

Michelangelo valami kápolnát, Magritte a Knokke-le-Zoute-i kaszinót, Bada Dada a Pesti úti italboltot dekorálta. A boltot nézegetve megtelik tartalommal az a régi, elfeledett mûvészet-meghatározás, miszerint minden minden mûalkotásnak csak annyiban van létjogosultsága, amennyiben a dolgozók érdekeit szolgálja. A mûvészet elszökik a sznobok rabságából és az utcán ünnepelteti magát.