A Homár szeretne méltóképpen megemlékezni a Torkos Csütörtök nevû állami rendezvényrõl, tudják, tegnap fél áron lehetett enni egy rakás étteremben szerte az országban. Az akció fellelkesítette K.G. Istvánt, a Homár K. barátjának apukáját, aki nemrég a Balaton partjára költözött. István elment a füredi Aranykoronába. Muhaha, azt persze eddig is tudtuk, hogy a Balaton és a gasztronómia azok olyanok, mint Deutsch-Für Tamás és Gyurcsány Ferenc középsõ ujja, de ez még így is igazi rémálom volt. Alant olvasható az ízlelõbimbószaggató kaland.

Torkos Borz(alom)

Engedtünk a Torkos Csütörtök csábításának és lakhelyünk egyetlen csatlakozott vendéglõjébe, a balatonfüredi Aranykorona étterembe vitt balsorsunk. Tulajdonképpen, ha az eseményt az Egészségügyi Minisztérium szervezte volna, még gyanakodhattunk is volna. Hiszen az elhízott magyarok torkoskodásról való leszoktatása valami hasonló tanmesébe torkollott volna. (Ekkor persze a mesém is rövidebb lett vona, lévén hogy a mazohizmus távol áll tõlem) De ezt a valamit gasztronómiai túraként hirdették.

Sõt a hely védnöki táblája, jó híre csak fokozta gyomornedveink termelõdését, közeledvén az ebéd ideje. Utóbb már tudjuk, a táblát vagy lopták, vagy hamisították, a jó hírrel egyetemben. Ez utóbbit olyan sorstársaink terjeszthetik, akiket frusztrálna, ha csak egyedül szívták volna meg. Mi azonban - röhögjetek csak rajtunk, megérdemeljük – ledöntjük a bálványt!

A tetthelyre érve a nálunknál ügyesebb Wittmann fiúk rögtön szimatot fogtak volna. A hatvanas évek farost dizájnja keveredett a szomszédos óvoda farsangról megmaradt papír girlandjaival, mely remekül harmonizált az asztalokon lévõ mûnépi festett tányérzattal. A sarokban pedig a névadó szentkorona trónolt egy papírmasé Feszty körképbe és színes kavicsokba ágyazott búbos kemencén. Mint utóbb kiderült, ezek a Kárpát medence ásványi gazdagságát és egykori nemzeti nagylétünk emlékét hivatottak ábrázolni. (Trianoni nyomorúságunkat meg maga az egész mûintézmény)

Az étlap ellenben íncsiklandó volt, olyannyira, hogy sms-ben elõre hencegtünk is a szerencsénkkel. S lett bukásunk annál csúfosabb!

Kezdetnek két-két deci füredi rizlinggel és tihanyi zweigelttel indítottunk, nem is sejtve, hogy gasztronómiai túránk egyetlen elfogadható termékével nyitunk. Persze könnyû volt a boroknak, mert hozzájuk semmi köze sem volt a konyhának. Levesként a tárkonyos vadragu és lakhelyünk nagyemlékezetû vendégének, Jókainak bablevese kínálkozott. A vadraguban az olvadó balatoni jeget idézõ csipetke(jég)hegy tornyosult, melyet a Lenin jégtörõ híján szorgalmas csákányozással szedtünk szét. Ennek ellenére – egy gyanús húscafatot nem számítva – egészen tárkonyos volt. Ellenben szegény Jókai! Szerencséjére ezt a szégyent nem kellett megérnie, hogy a nekem kihozott valami az Õ becses nevét viseli. Én számos balevest ismerek, a remekül bezöldségelt nyári fejtettõl, a nénikém csipetkéséig, a nagyszerû babgulyásoktól a csülkös csodákig és persze a valódi Jókai bablevesekig. A kihozott ez utóbbi három egyvelege volt. No nem a szakács fantáziája által, hanem csak úgy, a maradékokból összemixelve. Elöször csak a csuprom emberi fogazat okozta csipkézetén ütõdtem meg, de hát ettünk már finomat lepattogzott lábaskából is. (Igaz védnöki tábla nélkül) Késõbb a leves halvány téglapiros zavarodottsága keltett visszatetszést bennem. Nem sejtvén, hogy ez a zavarossság csak jótét homályba vonja a mélyben rejtezõ borzalmakat. A csülköt egy felhevített serpenyõn kívánták ismét formába hozni, de ezzel csak ropogósra sikerült kérgesíteni. A debreceni az egykor volt szocialista húsipar legszebb napjait idézte. Azt, ami miatt negyven évig Bécsbe jártunk debreczeniert enni. Mit mondjak, egy kis avas szalonnával felturbózott állott mosogatórongy ízére hajazott. ( Bár ez utóbbit még nem próbáltam, de nem hinném, hogy nagyobb csapást mérhetne ízlelõbimbóimra.) Talán megbocsátható, ha a húsokkal nem próbálkoztam. Elképzelni sem merem õket bilagit nélkül!

És ekkor még hátra voltak a fõfogások. Én balatonedericsi flekkent ettem gánicával. Állitólag már egyenesítik a kaszákat Edericsen a névbitorlásért. A gánica a rösztiként, lapcsánkaként és számos egyéb néven búvópatakként fel- felbukkanó reszelt krumplis étel helyi változata, amit nehéz elrontani. No nem az Aranykorona séfjének, mert azért friss olajban illik aranysárgára sütni. A flekken ízével nem lett volna baj, de nagysága és kinézete már hagyott némi kivánnivalót maga után. Ekkora husokért márt tört ki éhséglázadás a bölcsõdékben is. Ahogy tálalva volt, azért egy elsõéves kuktának Edericsig kellett volna futnia a fõszakács által utána vágott csontozó bárd elöl. Így is én jártam jobban...

Mert a harcsapörkölt túróscsuszával még egy karthauzi szerzetest is szóra bírt volna. Eddig nem tudtam, hogy halpörköltnek tekinthetõ némi mirelit tengeri hal sült bõre hányásszínû hortobágyi szaftban. A csuszán lévõ túró szárazságát pedig Cromwell puskapora is megirigyelhette volna. Bár ez utóbbin a vizezett tejfel segített.

Sikítva menekültünk Árpi bácsi rétesezõjébe, hogy némi kapros túrós csodával vígasztaljuk magunkat.

Kedves ÁNTSZ! Igérem eztán jó leszek, torkosságot még gondolataimban is kerülni fogom.

A Torkos Borz.

P.S.: most már csak a skót felföld gyógító vizében reménykedünk, vagy gyomormosás lesz a vége.