Az apróbetûs szövegek ugye azért vannak, hogy az ember elfeledkezzen róluk, hogyaztán a rettentõre mutálódott következményekkel vehesse fel az epikus harcot. Nincs ez másképp Attila esetében sem, aki egy 10 éve eladott szimkártya árnyékával hadakozik azóta is:

Történt egyszer, réges régen, hogy édesanyám, aki igazi õs mobil elõfizetõ volt eladta a telefonját – és átruházta Westeles kártyáját nem törõdve az apró betükkel, melyek határozottan tiltják ezt. Ennek persze az lett a vége, hogy B. Henrik, a telefon új tulajdonosa annyit, de annyit telefonált, hogy végûl már ki sem tudta fizetni. Nekünk meg jött a felszólítás meg a fizetési kötelezvény.

Mit volt mit tenni, lenyeltük a békát. Rózsaszin csekken, úgy ahogy tudtuk hónapról hónapra kifizettük az összeget. A csekkre gyöngy betûkkel írta rá anyukám, hogy B. Henrik tartozása, hiszen az adás vételi szerzõdésünk szerint ez az is volt. Az utolsó törlesztõrészlet úgy tíz éve megtörtént. Mi pedig éltük tovább mindennapjainkat.

Volt is nagy meglepetés úgy három éve, amikor megjelent a XVIII. kerületi végrehajtó, aki nem törõdve azzal, hogy (az amúgy már nem is létezõ) tartozás összege mindössze 60.000 Ft volt, vitte volna a házat a tévét meg mindent. Hát azt már nem! Jól beintettünk neki.

Az ügy kezdete óta persze már minden megváltozott. Édesanyám már az Egyesült Államokba költözött, megam pedig (hiszen mikor mindez elkezdõdött még késõ kamasz éveimet tapostam) felcseperedtem, így kénytelen kelletlen ügyintézõvé válltam. Én mentem be személyesen a végrahajtóhoz és mondtam neki, hogy „itt vannak a feladóvevények, nincs semmiféle tartozás". Erre õ kontrázott, hogy "hát ezt bizony kisecsém, ne nekem mutogasd, mutogasd a Westelnek, mert õk akarják a lakásodat, én meg csak szolgálok nekik."

Több sem kellett, másnap besétáltam a város másik felén lévõ Westel panaszirodába, és másfél óra várakozás után már tudtam is beszélni, egy illetékessel, aki ugyan egyáltalán nem volt kedves (sõt...), de legalább tudomásul vette, és elfogadta a csekkeket. Újabb másfél óra után kiderült, hogy kedves B. Henriknek már van egy másik tartozása is a Westel felé, s édesanyám befizetéseit szépen rákönyvelték arra. Na, visszakönyvelni mindent (közben végighallgatni, hogy „ennek nem ez a módja", meg hogy „nem értem miért ilyen impotens (ez elhangzott!) az úr az ügyben", ésatöbbi ésatöbbi. Végül mégiscsak sikerült, és én boldogan távoztam a Westel panaszirodából.

Nem is zargattak többet. A mai napig biztonságban tudtam a házunkat, pedig hát koránt sincs abban. Szóval.

Eltelt ismét három év, és egy sajnálatos haláleset miatt keresztanyám (akivel egy telken egy ikerházban élünk, így helyrajzilag az õ háza a mi házunk) a hagyatéki ügyek intézése közben az ingatlanos papírokat látva csodálkozva vette tudomásul, hogy a házon jelzálog van, melyet rájegyzett a XVIII kerületi önálló bírósági végrehajtó, akinek a megbízója pedig a WESTEL 900 Távközlési Rt.

S most minden kezdõdhet elõlrõl.

Persze anyám több hibát is elkövetett, és ezért jól megfizetett õ is (pénzben) és én is (idõben, energiában, emberi méltóságomban). Azonban arra, hogy miért nem történt semmi a mai napig, annak ellenére, hogy fizettünk és ügyintéztünk ahogy az a nagykönyvben meg van írva arra egyszerûen nem találok választ. Talán nincs is.