Érezték már hipermarketben, hogy mindenki összeesküdött önök ellen, viszont ezt olyan szemérmetlenül lazán és akkurátusan teszik, amíg egyre klausztrofóbbá zsugorodik az élettér és lassan nem marad más hátra, mint elõkapni a maroklõfegyvert és rendet csinálni? A Homár ezért nem javasolja a tudatmódosított bevásárlást, mert mivan, ha tényleg? Márktamás a szombat estéjét próbálta megkoronázni egy végtelen ismétlõdõ ciklussal:

Szombat este, szokásos heti túra a törökbálinti Corába, hogy a vásárlás ellenértékeként otthagyjunk párezer forintot. A párommal összeszedjük az árukat és próbálunk egy rövidebb sort találni, mivel a legtöbb pénztárnál 5-6 dugig pakolt bevásárlókocsi torlódott már össze. Az elsõ próbálkozásunk egy rövidebb sorral meg is hozza a sokak által már ismert eredményt: a sorban utolsóként álló vevõ közli, hogy ne álljunk be mögé mert szóltak neki, hogy õ lesz az utolsó. Rendben értjük, újabb sor, újabb próba, ugyanaz a terelés. Kicsit kezdek feszültté válni. Újabb sor, újabb próba, ismét terelés. Próbálkozzak másik sorral.

Az elcsigázott vevõkkel bábu módjára próbálnak küldözgettetni az alulfizettett pénztárosok újabb és újabb pénztárakhoz. Na ezt már nem. Szóváteszem a pénztárosnak a fentiekben leírtakkal kapcsolatos kifogásomat, õ megvonja a vállát és közli, hogy márpedig õ az elõre megjelölt vásárló után bezár. Értem.

Gondolom magamban, hogy csak sikerül valamilyen kompromisszumost megoldást kitalálni, ha nem vele akkor legfeljebb a fõnökével. Vele nem, így marad a fõnök. Hívja, érkezik. Közli, hogy ez az én problémám, keressek újabb sort, nincs kompromisszum. Értem, akkor következzen az õ fõnöke. Hívja, érkezik. Õ is közli, hogy a probléma csak az enyém, õ semmit nem tud tenni. Értem akkor jöjjön az õ fõnöke. Hívja, érkezik. Eljutottam az elérhetõ legmagasabb beosztásig, az áruházigazgatót a távollétében képviselõ áruházfelelõsig. Az igazi meglepetést õ okozza.

A helyzet megoldásának kulcsaként azt javasolja, hogy keressek egy másik sort, biztosan találok olyat ami nem túl hosszú és még nem zár be. Ebben a pillanatban úgy döntök, hogy ha törik, ha szakad ezt most végigcsinálom és nem hagyom ott a fenébe az egészet pedig erõs a késztetés. Így talán levonhatom a tanulságot. Mivel nem mozdulok az áruházfelelõs azzal érvel, hogy a pénztárosoknak is haza kell mennie. Ez így igaz.

A kérdésem csupán annyi hozzá, hogy amikor hosszú sorok állnak akkor miért bezárnak pénztárakat ahelyett, hogy villámgyorsan újabbakat nyitnának? A kérdés persze költõi, hiszen értem, hogy számukra kényelmesebb és fõleg olcsóbb a vevõket váratni, mint több pénztárost fizetni. Továbbá miért a sorban álló utolsó vevõt használják üzenettovábbító rikkancsnak? A válasz egyszerû, az elsõhöz nincsen közöm, a másodikra pedig még ebben az országban senki nem talált ki jobbat. Ezt a választ nem könnyû elhelyeznem a saját univerzumomban, de azért kitartóan tovább próbálkozom azzal, hogy megértem a fáradt pénztárosok és a megoldhatatlan kulturált információközlés problematikáját de továbbra is azt gondolom, hogy azok elsõsorban mégsem az enyémek. Én csupán szeretném kifizetni a bevásárlókocsiban lévõ áruk ellenértékét és mihamarabb távozni a vendégmarasztaló közértbõl.

Tovább érvelek, hogy jó érzés lenne ha velem törõdne és nem nekem kellene az õ problémájukkal, végülis mintha én lennék a vásárló aki fizet. Nem is késik a frappáns válasz. Én csak egy vagyok a tizenegyezerbõl. Punktum. Különben sem helyes sem a hozzállásom, sem a vislekedésem. Kezd elhomályosulni a külvilág. Itt úgy próbálnak kiszolgálni, hogy nyíltan sértegetnek? Ráadásul az elérhetõ legmagasabb beosztású felelõs vezetõ? Miután ezt is szóvá teszem érkezik az újabb riposzt. Úgy próbál nyomatékot szerezni álláspontjának, hogy felszólít: mûködjek együtt és álljak be egy újabb sorba, különben õ sem lesz együttmûködõ. Itt kissé elbizonytalanodom a fenyegetés tartalmát illetõen: netán kidobat minket az áruházból ha nem fogadunk szót neki? Közlöm, hogy én próbálok együttmûködni de ezt mégis, hogyan gondolja. A válasz egyszerû. Majd õ segít nekem egy megfelelõ sort találni. Itt feladom. Kábán követem. Beállunk egy újabb sorba és a kioktató hangú és mélyen sértõ megjegyzéseit immáron nem is hallgatva csak annyit kérdek, hogy merre találom a vásárlók könyvét és ki az õ fõnöke. A kért információkat megkapom, fizetek, írok pár sort a "panaszkönyvbe" és távozunk. Sok gondolat kavarog bennem az eset kapcsán és próbálom leszûrni a lényeget, amit a KFT már ’81-ben megfogalmazott:

"Bábu vagy, bábu vagy, valaki elvakít. Bábu vagy, úgy mozogsz, ahogy õ irányít. Elszakad, elszakad a zsinór és leülsz. Jól teszed, ha talpra állsz, s mielõbb menekülsz. Azt hiszem, nem hiszed, nincs erõd, hogy észrevedd. Nyisd ki a szemed!"

Igyekszem ezt tenni! Lehet egy mosollyal több? Nekem biztosan! ;-)