A balatoni vendéglátósoknál kevés frusztráltabb ember lehet vizek közelében, de ne kezdjünk most ennek a mélyelemzésébe, maradjon vmi a munkanélküli szociológusoknak is. A végsõ fázisba ért agónia tüneteit dokumentálta Aquanoir szombat este a balatonvilágosi szabadstrand egyik büféjében barátaival. Arrafelé már derékig ér a paranoia, amirõl sikerült hangfelvételeket is készteni:

Miután 5fõs társaságunk kilubickolta magát a Balatonban, gondoltunk egyet és újra beültünk a helyi büfébe, ahol egy-másfél órával korábban már jártunk, és panaszra nem volt okunk. Az egyik lány ezúttal melegszendvicset kért, ami kiszolgálás után pár perccel már kõkemény volt, valószínûleg az egész napos kifli-aszalódásnak és/vagy a nem megfelelõ mikrózásnak/melegítésnek köszönhetõen. Társaságunk egyik tagja tudatos fogyasztóként (és egykori kereskedelmi dolgozóként) visszavitte a maradék fél szendvicset (a fele elfogyott az elsõ néhány puha percben) a büféhez, és kérte, hogy annak összegében had vásároljon valami más ehetõt, lévén a melegszendvics fogyaszthatatlan.

A büfében dolgozó nõ 2-3 percig mondta a magáét, hogy õ nem vitatkozik, természetesen visszaadja a pénzt, de mióta a kozmosz kozmosz, azóta senki sem vitt vissza melegszendvicset. Barátom nagyon higgadtan és nyugodtan ragaszkodott a pénzéhez, amit a nõ végül ki is fizetett.

A sorban ezután én következtem, gondoltam, beruházok egy finom túrós palacsintára. Hallom, ahogy hangosan mondja a büfés nõ a magáét, hogy a barátom minden bizonnyal csak bosszút akart állni azért, mert nem tudott neki adni már ilyenkor zárás környékén sültkrumplit. Szóvá tettem, hogy okosabb dolognak tartom egy vásárló panaszának elõzékeny és udvarias elintézését, mint hogy ekkora dolog kerekedjen egy szikkadt melegszendvicsbõl. A büfés nekem támadt, hogy nekem ehhez semmi közöm, és hogy õ nem köteles engem kiszolgálni. Néhányszor visszakérdeztem, hogy jól hallom-e, hogy nem hajlandó kiszolgálni, de végül be kellett látnom, hogy komolyan gondolja. Hivatkozott természetesen az állítólagos zárórára, mely azonban sehol nem volt a büfén feltüntetve, csupán annyi, hogy reggel 8tól van nyitva, gondolom, nyilván addig, amíg vannak vendégek.

Túrós palacsinta nélkül mentem vissza a többiekhez, és meghánytuk-vetettük a dolgot, hogy ez azért mégsincs rendben, és érdemes lenne beírnom a vásárlók könyvébe. Innen kezdõdött az igazi kaland.

A büfés azt állította, hogy vásárlók könyve márpedig nincs, nem adja oda, és egyébként sincs okom beleírni. Õ ezt mind eldöntötte helyettem, és lehúzta az orrom elõtt a rácsot. Ekkor türelmesen elkezdtem az ablakon kopogtatni, majd az ajtón, és kértem a vásárlók könyvét. Kikiabált, hogy menjünk innen, mert hívja a rendõrséget és akkor aztán lesz panaszkönyv. Mondtam, csak tessék, megvárjuk. Telefonált és hívta a tulajdonost.

A tulajdonos tíz perce rá be is gurult négykerékmeghajtású terepjáróján és aggresszíven odaszólt, hogy ne hagyjuk el a helyszínt, mert kihívja a rendõrséget. Telefonált is. Természetesen ezek után eszünk ágában sem volt otthagyni a helyet, kíváncsian vártuk a fejleményeket. A tulajdonos elmondott minket mindennek, és a melegszendviccsel reklamáló barátom nyakához/tarkójához nyúlt, én azonnal a tulajdonos keze után, amit õ elkapott, majd azonnal el is engedett. Érezhette, hogy átlépte a határt.

Továbbra is ragaszkodtam a vásárlók könyvéhez. Elõször néhányszor elküldött az anyámba, majd továbbra is nyugodtan ismételt kérésemre végül kihozta nekem a könyvet, mely azonban nem volt megfelelõen lepecsételve. Erre felhívtam a figyelmét, mire kivette a kezembõl, aztán visszahozta úgy, hogy egy oldal le volt pecsételve. Újra megemlítettem neki, hogy használatba vétel elõtt köteles a vásárlók könyvének minden oldalát megfelelõen lepecsételni. Erre végleg kikapta a kezembõl és azt mondogatta, hogy nincs vásárlók könyve.

Természetesen ezek a dolgok már olyan háttérzajban zajlottak, amiben a büfés nõ folyamatosan mondta a magáét, újra és újra ismételve sültkrumplis összeesküvés-elméletét, barátaim pedig nyugodtan válaszolgattak, állták a sarat egy csúnya szó nélkül. A tulajdonosnál azonban bekattanhatott valami, és az egyik lánynak rontott "Felrúglak, te...!" felkiáltással. Azonnal a lány elé ugrottunk mindannyian. Egy komolyabb szóváltást követõen a pasas visszavonult, mi pedig telefonáltunk a rendõrségre, bejelentést tenni. A büfétõl visszamentünk az autóhoz, és vártuk a rendõröket.

A kiérkezõ rendõrök meghallgattak minket, felvilágosítottak minket arról, hogy jogunk van itt-ott panaszt/bejelentést/feljelentést tenni, de ezentúl nem tudnak mit csinálni. Aztán míg az egyik felvette az adatainkat, a másik leballagott a büféshez, õt is kikérdezni. Visszatérve elmondta, hogy a büfés állítása szerint mi is aggresszívek voltunk, és állítólag azzal is megfenyegettük, hogy éjjel visszatérünk a büféhez.

Kocsiba szálltunk és hazaindultunk. A falun áthajtva megálltunk egy üdítõre a falunapokon, ekkor vettük észre, hogy két rendõrautó is van a környéken, egyik tisztes távolságból követett minket, a másik pedig továbbindulásunkkal azonos pillanatban engedte ki a féklámpákat és gurult a nyomunkban egy darabig.

A történetnek messze nincsen vége. Ezek után biztos, hogy hétfõn elsõ utunk a rendõrségre vezet, és az esetet megemlítem a fogyasztóvédelemnek is, kiegészítve azzal, hogy sem a nyitvatartás, sem a felügyeleti szervek, sem a fontos telefonszámok nem voltak láthatóan feltüntetve a büfén, és blokkot sem kaptunk a vásárlásaink után.