A Rolling Rocknak pénteken megelőlegeztük az idei Torkos Csütörtök bajnoka címet, pedig még nem is olvastuk Go-Go Bordello horrorsztoriját. Szegények 3, azaz három órát vártak a kajájukra, azután pedig közelharcot vívtak a menedzsmenttel, hogy húzzák le a számláról az italokat, amiket nem ők fogyasztottak:

Láttam ugyan, hogy az egyik mostantól hosszútávú emlékezetem bugyraiba száműzött (mellesleg már jó ideje csak a rövidtávúhoz van hozzáférésem, szóval teljesen jó helyen van ott) vendéglátó egység már szerepelt a hasábjaitokon, de úgy érzem egy másik nézőpont sokat segíthet az Escher Poklának vásznára kívánkozó esemény illusztrálására...

Mi elsőnek az Atlantiszba akartunk helyet foglalni, de telefonon közölték velünk, hogy csak korlátozott étellapról választhatunk, amin olyan egymilliószor elcsépelt egzotikumok szerepeltek, mint a hagymaleves, a rántott sajt és a somlói galuska (bármely magára valamit is adó kifőzdében megkapom ezeket, ehhez nem kell Torkos Csütörtök), valamint két órás turnusok vannak, azaz az étel megrendelésétől számítva körülbelül másfél óránk van arra, hogy tartármártásos szácskánkat megtörölve még épp időben kirúgjuk magunk alól a széket, hogy a következő vendégek letehessék a hátsójukat.
 
Ehhez képest tiszta felüdülés volt, amikor betérvén a Rolling Rockba, maga a tulaj pocskondiázta ennek hallatán a magyar vendéglátást, ingatta a fejét mormogva, hogy természetesen ez arról szól, hogy a kedves vendégek olyan ételeket is megkóstolhassanak, melyeknek eddig a velük született gyanakvás és pénztárcájuk mértéke gátat szabott. Rendkívül megörültünk, gyorsan foglaltunk is asztalt tízegynéhány főre.
 
Az ominózus csütörtök nagyon jól indult, egy picit árnyékolta csak be, hogy a lefoglalt tízfős asztalunknál egy párocska fogyasztott az egyik végén, no de sebaj, gondoltuk, a többiek még úgysem érkeztek meg... ha tudtuk volna mi következik... természetesen feltűnt a hatalmas tömeg, sorbanállók a bejáratnál, de hát erre elégedetten dörzsölgettük a kezünket, mekkora zsenik vagyunk, hogy egy héttel előre foglaltunk asztalt. Szokott rutinommal egyszerre több környi italt is kirendeltem, ezért egy jóideig fel sem tűnt (amíg el nem fogyott az alkohol, ugye), hogy az ételek csak nem akarnak megérkezni. Pár levest megkaptunk ugyan, aztán két főételt is szervíroztak, de itt megállt a tudomány és az este nyolckor rendelt ételeket (a felszolgálók állítása szerint) este fél tizenegykor (!!!) kezdték el készíteni a konyhán. Eddigre már persze többször szóltunk a pincéreknek, újabb két tál étel érkezett, mikor közöltem velük, ha 10 perc múlva nem látok valami ehetőt az asztalon, elmegyünk a Mekibe, ott legalább kiszolgálnak minket.
 
Ezen a ponton már semmit nem hoztak ki, hiába rendeltem meg, tanulva az eddigiekből, három különböző felszolgálótól ugyanazokat az italokat. A fura az volt, hogy a szomszéd asztalnál a nálunk később érkezett társaság már meg is vacsorázott, majd távozott (azt persze nem láttam, hogy vajon ettek is-e valamit).
 
Este tizenegykor szakadt el a cérna, négyen közülünk felálltak és távoztak, mi visszamondtuk minden ételrendelésünket és kértük a számlát. Eddigi produkciójukat sikerült még azzal megfejelni, hogy olyan italok kerültek a számlánkra, amiket soha nem rendeltünk meg (mert hát manapság például ki iszik narancslevet tisztán, vodka nélkül, kérdem én?) és amikor ezt szóvá tettük, még a tulajnak állt feljebb. Végül levonták a végösszegből a vitatott tételeket, majd fizettünk.
 
Mivel többen közülünk egy falathoz sem jutottak, átvonultunk a közeli török gyorsétterembe, és végre megtömhettük a bendőnket gyros-szal, ugyan teljes áron, de legalább kaptunk is érte valamit.
 
Tanulság: tudhattam volna, hogy egy pocsék amerikai sörről elnevezett étterembe hatalmas hiba betérni...
 
Go-Go Bordello