Levélírónk ígérete szerint ez a poszt 100 nyomtatott példányban fog kikerülni különböző benzinkutakhoz, mintegy figyelmeztetésképpen: látod, ha szarakodsz, kikerülsz a Homárra. A bankjegytrükkre válaszként adott "uram, olvassa a homár pont hu-t" mondat pedig különösen szívet melengető.

Számtalan benzinkutas átverős sztorid után azt hittem, engem már nem lehet meglepni (becsapni, átverni, megkárosítani, muhaha!), tegnap a Bécsi úti Esso kútnál mégis belefutottam egy új trükkbe. Igaz, nem kimondottan lehúzásról van szó, de azért sikerült megóvnom magam némi kellemetlenségtől.

Pedig már félve teszem be a lábamat (igen, a kagylónak is van olyanja!) a finomított kőolajat forgalmazó kiskereskedelmi egységekbe, és a pénz átnyújtásakor APEH-ellenőrt megszégyenítően határozott hangon, egy lélegzettel ledarálom a következőket: "Jó napot, kettes kutat fizetem, csak a benzin lesz, nyugtát kérek, tizenegyezer forintot adtam". Ez eddig mindig bevált, és az utóbbi években már nem futottam bele átverős visszaadásba és "sajnos épp most nem tud a gép nyugtát adni" - felkiáltással saját zsebre dolgozó minimálbéresekbe.

Tegnap a fent említett tigrises kút pénztárához lépve is előadtam monológomat az ott unatkozó, sárga inget viselő, nagy gonddal nyírt arcszőrzetű úriembernek, aki leginkább egy fekete BMW-vel szaladgáló, ingyenélő bróker juppiköcsögre emlékeztetett. Persze erről inkább nem tájékoztattam, hiszen George W. Bush sem tehet Csita majomhoz való hihetetlen hasonlóságáról. (Meg kell jegyezzem, a brókereket sokkal jobban rühellem, mint Csitát, de ez már egy másik történet.)

Az úriember metakommunikációja kimerült annyiban, hogy rám sem nézve bámult ki az ablakon (gondolom, a nem túl sikeres emberre valló öreg autómat vette szemügyre, és megállapította, hogy a légy besétált a csapdába). Az összeg átadása után kelletlenül ledobta a tízezresemet a pultra, majd undorodva elémhajította a nyugtát és a visszajárót, a kerekítési szabályok szabad értelmezése folytán 5 kemény forinttal megrövidítve engem, de ezen az ősi magyar szokáson már nem szoktam fennakadni. Jelzem, továbbra sem szólt egy szót sem, és homályos tekintetét sem emelte rám.

Felmarkolva a visszajárót elköszöntem (ő nem), és már épp fordultam el, amikor a tízezresemet a pénztárgép alsó fiókjába dobva a kasszás hirtelen felnyávogott: "Ehelyett nem adna egy másikat?" Visszafordulva megpillantottam a kezében egy tízezrest. Sőt, A TÍZEZREST. A bankjegy állapotát ahhoz az egydollároshoz tudnám hasonlítani, ami valami teljesen érthetetlen okból előkerül Piszkos Fred alsónadrágjából egy kevéssé karbantartott szénszállítón történt négyhetes potyautazás után. (Mert az Öreg mindig kavarja!) Salátaszerű állaga sem tudta elterelni a figyelmet a számos nagyméretű, zsíros (olajos?) foltról, míg az esztergomi látképen akkora hasadás volt hosszában, mintha a Richter-skála szerinti 8-as rengés futott volna végig a Bazilikán.

Mivel jól emlékeztem, hogy nem ilyen állapotú bankjegyet adtam át neki, barátságosan közöltem vele, hogy tőlem bankjegykiadó automatából való pénzt kapott (ez igaz), és onnan ilyen bankjegy biztos nem jött ki. Azért csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig én ezt adtam oda neki, és nem fogadhatja el. Erre közöltem vele, hogy sok kutas trükkről olvastam már az interneten, ez valami új lehet, de sajnos ezt még gyakorolnia kell.

"Márpedig én akkor sem fogadom el!" kiáltotta, majd odafordult az eddig észrevétlenül a közelben kuporgó, plázacsipa-jellegű lányhoz (nem akartam csúnya szót írni, hehehe), akit az apukája a West End egyik butikja helyett tévedésből az Esso-kúthoz nyomott be. "Ugye, hogy nem fogadhatom el ezt?" - kérdezte a kasszás tőle, de a hölgynek alig-alig nevezhető képződmény erre képtelen volt bármit is mondani, csak bámult rám meredten. (Ezt tudjátok be annak, hogy amúgy igen jóképű alak vagyok.)

"Akkor talán próbálkozzon majd másokkal, és olvasgasson benzinkutas sztorikat a neten!" - mondtam sárgainges barátomnak, és a kijárat felé vettem az irányt. Mielőtt kiléptem az ajtón, még hallottam, hogy emelt hangon "bunkóparasztállatnak" titulál, és felrémlett bennem, ez már megérne egy bejegyzést a vásárlók könyvébe, de legalább egy jól célzott Batz-papucsot a kirakatba. De aztán inkább rávigyorogtam az ajtóból, és közöltem vele, hogy "uram, olvassa a homár pont hu-t!". Ez varázsszóként hatott (vagy csak fogalma sem volt, miről beszélek), mert többé nem bírt megszólalni, és fölényes vigyorral elhagyhattam a helyiséget.

Szóval kedves Homár, ha megjelenteted ezt a sztorit, 100 nyomtatott példányban szórom majd ki a benzinkútnál, hogy legyen mit olvasnia ennek az úriembernek és a főnökeinek! A vacak tízezrest (vajon eredeti volt egyáltalán?) azóta már biztos rásózta másra, akinek igencsak nehéz dolga lesz, mire megszabadul tőle. Én viszont mint bunkóparasztállat, egész jól érzem magam a bőrömben. Ha másért nem, legalább nem érzem magam tutyimutyi lúzernek, és már ez is valami.

Üdv,

folyami barátod
(ja, nincs közöm a vizezett benzinnel bizniszelő kagylós kúthálózathoz)