Móki, aki ellenőrökkel száll szembe hogy védtelen nőked védjen, tettével bloggerek fejét csavarja el és egy fél ország ismeri a bal alkarját, most az egyik legszebben kezdődő levelet írta nekünk, amit meg is mutatunk: "Kedves Eszter! Itt ülök Balatonalmádi buszpályaudvarán egy presszó internetrészlegében, s Magára gondolok..." Persze nincsenek illuzióink, a 4 órás késés a lényeg, meg a MÁV hozzáállása a problémához: nem a mi hibánk. Móki, reméljük odaértél azóta.

Félre ne értse, pusztán szakmai jellegű részemről ez a gondolás. Történt ugyanis, hogy megelégelvén a nyüzsgő várost, úgy döntöttem, egyre fogyó nyarunkból kiszakítok még magamnak pár napot a Balatonon. Káptalanfüreden már várnak rám, az illető kedd este utazott le (az ő útja is megér fél mondatot: 21:30-kor indult Pestről, egy perce volt, hogy Székesfehérváron átszálljon az északi parton jövő vonatra, mely nem ott állt, ahol kellett volna, így rossz szerelvényre került, épphogy le tudott ugrani, s éjfélkor ki kellett menjen az M7-esre stoppolni).

No, szóval fölpakoltam ma rendesen: 1 db hátizsák, 1 db notebook vállon átvetve, 1 db kézitáska, 2 db nejlonszatyor étellel, mind teljesen kitömve, lecaplattam a Déli pályaudvarra, s jegyet vettem a 16:20-kor induló, egyátszállásos vonatra Káptalanfüredig. Az, hogy Kelenföldről háromnegyedkor indultunk tovább, baljós kezdetnek tűnt számomra. Az, hogy Budafokon újabb jó negyedórás várakozás következett, tovább növelte aggodalmamat. Érdig egy óra alatt le is értünk, de azért onnan sem a száguldás következett. A kalauz a jegyvizsgálatkor mondta, a fél vonat a Balatonra tart, így majd szól, hogy ne indítsák addig a csatlakozást.

Fehérvárra egyórás késéssel, háromnegyed hét előtt kicsivel érkeztünk meg – talán mondanom sem kell, az északi partra tartó vonat nem várt meg minket, még hat óra előtt elviharzott.

A pénztárhoz mentem érdeklődni: 1. Mikor indul újabb vonat? 2. Milyen kártérítést fizet nekem a MÁV az elszenvedett sérelemért? A válaszok: 1. Ez nem az információ. 2. Kártérítést biztosan nem fizetnek, jegy arányos részét vissza lehet váltani. „Attól, hogy visszaváltja, még nem leszek a célállomáson. De nem baj, majd az Indexen kitárgyaljuk ezt a jövő héten” – jegyeztem meg.  A mögöttem álló fiatalember lelkesen helyeselt: „Én meg jól kommentelem.”

Az információhoz fáradtam, ahol az előző két kérdést újra föltettem. A válaszok: 1. 20:08-kor van menetrendszerint vonat, de mivel az egész Budapest–Székesfehérvár vonal áll valami rossz váltó maitt Érdnél, bizonytalan minden (ezt később a hangosbeszélő is bemondta). 2. Kártérítés az természetesen nem lesz, és ne reklamáljak, mert nem az ő hibája.

Mentem a menetirányító irodába. „Hol találom az állomásfőnököt?” – kérdeztem. „Már otthon van.” Na, gondoltam, örülök, hogy nyilván éppen a családja körében jól vacsorázik, mikor a munkahelyén probléma van. Szokásos kérdések, szokásos válaszok: nem a mi hibánk. Hiába érveltem, hogy ez esetben ők a MÁV, és én vagyok az utas, az ügyfél, aki pénzért igénybe vette a szolgáltatásukat. Pár éve egy magyarul tanulni akaró külföldi lánynak említettem, elég három mondatot megjegyeznie az érvényesüléshez: 1. Nem tudom. 2. Nem én voltam. 3. Nem tehetek róla.

„Mi is jobban örülnénk, ha a statisztikába azt írhatnánk, hogy nincs késés” – mondta az egyik vasutas hölgy. „Jó, hogy a statisztikát vezetik évtizedek óta, meg is van a látszatja. Nem baj, majd a jövő héten a Homáron...” – károgtam. „Azt is írja bele, hogy 5000 léhűtőt tartunk el a vezérigazgatóságon” – szólt közbe egy másik vasutas.

Közben az InterCity jó háromnegyed órás késéssel befutott, hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam rá. Vártam, hogy a kalauz kéri a jegyem, s hogy mer-e egy szót is szólni, de nem találkoztam vele. Fél kilenckor leszálltam itt Almádiban (19:02-kor kellett volna a célállomáson lennem). Elvileg van egy vonat, ami 21:18-ra átszállíthatna Káptalanfüredre, csak ugye a késések miatt kétséges, jön-e. Távolsági busz 22:32-kor megy leközelebb, ha más nem, fölkapaszkodok arra, s akkor négyórás késéssel el is érem úti célomat.

Üdvözlettel
Móki
a Föld nevű bolygó kicsit sem változó Magyarországáról