Ha egy kocsmában át akarnak vágni, az akár egy mindennapos dolog is lehetne, de ha mindezt a törzshelyeden egy ismerős pincér teszi és még hónapokkal később is meg van sértődve, mert nem hagytad neki, na az igazán kínos. G. sztorija Szegedről.

Történetünk körülbelül egy éve kezdődött, amikor egy hatfős baráti társasággal levonultunk az egyetem melletti törzshelyünkre, a szegedi Mojo Clubba. Párommal és egyik csoporttársammal nem akartuk túlzásba vinni a mulatozást, úgyhogy fejenként összesen két-két sört fogyasztottunk el. Ez egyfelől fontos lesz a későbbiekben, másfelől nem lehet azzal vádolni minket, hogy komoly alkoholos befolyásoltság alatt álltunk volna.

A többiek jónéhány vodka, tequila és hasonló nyalánkság elfogyasztása után viszonylag hamar távoztak, hogy belevessék magukat az éjszakába, előtte persze mindent kifizettek. Ez azért bizonyos, mert miután ők elmentek, odamentünk a pincérhez megkérdezni, hogy mi maradt felírva az asztalunkhoz, s a válasz tökéletesen megfelelt a valóságnak: hat sör és egy csomag ropi.

Üldögéltünk még egy órát, megvacsoráztunk, majd elindultunk volna hazafelé. A fizetésnél a pincér elkezdte sorolni, hogy a sörök mellett volt pár ásványvíz, és összesen hét feles tömény, amit most ki kellene fizetni. Egy ponton követtünk el hibát, azzal, hogy ott helyben nem említettük meg neki, hogy nem sokkal korábban még azt mondta, hogy csak hat sörünk van. Ez utóbbinak egyetlen magyarázata van: teljesen megdöbbentünk, hogy azon a helyen, ahová hetente két-három alkalommal lejárunk, megpróbálnak átverni minket. Nem vagyok annyira naiv, hogy meglepődjek azon, hogy a pincérek trükközni próbálnak, de azt nem hittem volna, hogy állandó vendégeket is ilyen pofátlanul próbálnak lehúzni. Jóhiszeműségről szó sem lehet az esetünkben, rendszeresen hallom még olyan ismerőseimtől is, akik állítólag jóban vannak ezzel az egyénnel, hogy egy-két sörrel többet számol fel, vagy egy-két ezer forinttal kevesebbet ad vissza. S így például értelmet nyert egyik oktatóm egy héttel korábban elhangzott mondata: „Biztos, hogy öt sört ittam és nem csak hármat?” Hmm…

Mindenesetre kifizettünk minden olyat, amit valóban elfogyasztottunk, majd távoztunk. Ezzel azt gondoltuk, hogy vége a históriának, a pincér is belenyugodott, hogy nem sikerült pluszpénzre szert tennie aznap este, és idővel mi is lenyeljük a békát.

Körülbelül két hónapig nem jártunk arra újra, végül egyszer (ugyanúgy hárman, akik ott voltunk akkor) lementünk két oktatónkkal, mert ők mindenképp oda akartak menni, mi pedig azt gondoltuk, hogy lecsillapodott már az ügy. Mit ad isten, épp ez a köpcös úriember volt szolgálatban, aki engem és a páromat levegőnek nézve kiszolgálta a többieket (igen, a harmadik srácot is, aki velünk volt az ominózus esetnél), majd odaszólt nekünk, hogy minket itt ő nem fog kiszolgálni. Azonnal távoztunk mindannyian, és fél évig a hely közelébe se mentünk.

Mintegy egy hónappal ezelőtt egy balszerencsés véletlen folytán – van egy-két közös ismerősünk – egy asztalhoz keveredtünk „barátunkkal”. Teljesen normálisan viselkedett, odajött kezet fogni, ebből arra következtettem, hogy a vihar elült végre. Végül egy ködös novemberi estén, mintegy egy évvel a sztori kezdete után újfent letévedtünk a Mojóba. Nem akartunk volna odamenni, de egy kedves barátom által szervezett konferencia utáni levezetést oda sikerült szervezni, mi pedig nem akartuk vele megtenni, hogy nem megyünk le. Ekkor következett az, ami odáig vezetett, hogy megírjam nektek kis történetünket. Ugyanabban a hármas felállásban érkeztünk meg, ahogy egy évvel azelőtt, és egyikünket újfent kiszolgálta. Ezután odafáradtam a pulthoz, gondoltam, teszek még egy próbálkozást, no meg, hogy őszinte legyek, szerettem volna hinni abban, hogy druszám mégsem akkora tahó, mint amekkorának gondoltuk. Miután megtagadta a kiszolgálást, elkértem tőle a panaszkönyvet, amit szintén nem volt hajlandó odaadni, mondván, hogy nem fogyasztottunk. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

A legkellemetlenebb a dologban az, hogy nem igazán tudom hova tenni a történetet. Az, hogy azok után, hogy megpróbálsz valakit pár ezer forinttal átverni, még neked áll följebb, az bizony kicsit erős. Felmerült bennünk az is, hogy vajon az háborította fel, hogy a tetű lassú, unott pofával végzett kiszolgálásért nem adtunk borravalót? Nem tragédia egyébként a történet, normális helyeket normális kiszolgálással találunk az utca túloldalán. Csak az a bosszantó benne, hogy nagyon szerettük a helyet, és tökéletes példája annak, hogy mennyire rá tudja nyomni a bélyegét egyetlen kretén pincér egy egyébként remek helyre…