Tamás kétségbeesett munkanélküliként beiratkozott egy négy hetes osztó tanfolyamra, de végül se számlát, se oklevelet nem kapott. A vizsga után maximum ingyen dolgozhatott volna, hogy még egy kicsit gyakoroljon, de ő az elvesztett 1 hónap után inkább olyan állás után nézne, ahol fizetnek is.

A történet előzménye, hogy mint oly sokan mások, ősszel én is elvesztettem addigi munkahelyemet. Mint szerencsejátékokat és pókert kedvelő egyén felfigyeltem a Lurdy házban található Miami póker club honlapján hirdetett osztó tanfolyamra. Felhívtam őket és közölték, hogy a négyhetes kurzus után minden sikeres vizsgázó kétnyelvű oklevelet kap, amivel könnyen elhelyezkedhet akár külföldön is, de a többséget a Miami-ba is felveszik utána, mert a club bővülése jelentős felvételeket indokol.

A tanfolyam heti négy órában tartott négy héten keresztül, bár én már az első alkalommal igencsak meglepődtem, mikor mintegy ötven mindenféle korú és hátterű osztó-jelölt jelent meg a clubban. Elküldeni senkit nem küldtek el – szerintem ha lett volna köztük félkezű, azt is bíztatták volna -, viszont a borsos negyvenezer forintos tandíjat egyből mindenkivel befizettették. Erről természetesen semmiféle számlát nem kaptunk. 

Az oktatás nagyjából abból állt, hogy a teremfőnök az első tíz percben megmutatta, mit hogyan is kéne csinálnunk, majd elment csajozni és telefonálgatni. Néha ránk nézett ugyan és jópofizott kicsit a csajoknak, de inkább talán csak azért, nehogy néhány zsetonnak lába kelljen. Volt néhány korábban osztóként dolgozott egyén is a csoportban, felvétel előtt őket is a „tanfolyam” elvégzésére köteleztek, ők azért szerencsére lelkiismeretesen segítettek minket, kezdőket.

Az első két hét után már kicsit bántam a negyvenezer forintomat, de úgy gondoltam, mint csoporttársaim közül még sokan, hogy ez az összeg nem sok egy korrekt, szórakoztató, állandó állásért. Végül szinte mindenféle egyéni kontroll után érkeztünk el a vizsga napjáig. Mivel a sok gyakorlásnak hála elég jól sikerült elsajátítanom mindent, bizakodva néztem eléje. Berendeltek minket szombat délre, a valódi vizsgáztatás csak délután 2-kor kezdődött el. Ez nagyjából abból állt, hogy mikor a teremfőnöknek és a tulajnak épp volt szabad tíz perce, akkor hátra hívta az egyik asztalhoz a következő delikvenst. Mivel nem tudtuk, ki mikor kerül sorra, és „eredményhirdetést” is csak azutánra ígértek, hogy mindenkivel végeztek, az egész csoport ott szobrozott csaknem éjfélig. Mindezt a tízperces vizsga érdekében. 

Személyre szóló értékelést senki sem kapott, a legvégén pedig fellengzősen annyit közöltek az elképedt csoporttal, hogy itt tulajdonképpen mindenki tökbéna volt, szégyellnünk kellene magunkat (igen, nekünk, nem az „oktatónak”!), de a kevésbé bénák a jövő héten kapnak majd egy lehetőséget. A lehetőség abból áll, hogy mindenféle bérezés nélkül beülhetnek osztani gyakorolni a terembe, aztán „majd meglátják”. Az, hogy kit fognak értesíteni és mi alapján, szintén nem közölték, csak hogy akiről úgy gondolják, azt majd keresni fogják. Viszontlátásra. Azóta is hívnak. Mint utóbb megtudtam, szinte kizárólag a fiatal lányok egy részét és a korábban már hivatásos osztókat hívták be megint. A csoport 80%-nak az első pillanattól nem volt semmi esélye. Még egy fránya 500 fornitos oklevelet is sajnáltak ránk, amit pedig kezdetben szintén megígértek. Igy minden nyom nélkül, bármiféle oktatói költség nélkül – még kártyát is magunknak kellett vennünk – hagytunk ott a Miami Club zsebében tisztán kétmillió forintot. Természetesen mindezt zsebbe, adómenetesen. Figyelembe véve, hogy egy szál oktató „foglalkozott” velünk heti húsz órában, azt hiszem, ezt a díjazást bármelyik miniszter is megirigyelné.   

Mi pedig csak szívhatjuk a fogunkat, és egy hónapnyi értelmetlen szenvedés után mehetünk ismét „normális” állást keresni.