Rég nem foglalkoztunk a lakáshitel-piaccal, pedig a helyzet a legutóbbi sztori óta sem javult sokat az ügyintézés menete. Ezúttal Kata vette fel a harcot a bürokrácia dezinformációs gépezetével:
Viszonylag jól keresõ, de vagyont nem gyûjtõ 35 év alatti házaspár egyik fele vagyok, elméletileg a fészekrakó programot nekem találták ki. Kinéztünk tehát egy 12 millió forint alatti használt lakást, majd felhívtam a Raiffeisen call-centerét. Két órán át faggattuk egymást, végül abban maradtunk, hogy a 10 400 000 forintos lakás és a fizetésem alapján nyolcmillió forintot kaphatok, 20 százalák önrésszel belevághatok, úgyhogy lefoglalóztuk a vackot. (A fészekrakót egyébként úgy hirdetik, hogy 10 százalék önrész elég leHET.)
Bementem a bankfiókba. Az elõzetes hitelbírálattal ellentétben a bankban kiderült, hogy az apámat is be kellett vonnom az ügyletbe, mert a fészekrakó feltétele, hogy két alkalmazott vegye fel a hitelt, és mivel a férjem vajdasági magyar, hivatalosan szerb állampolgár, bár van magyar cége, egyéves számlamúltja nincs, tehát õ itt nem hitelképes, viszont a másik alkalmazott csak közeli családtag lehet. Anyám kisnyugdíjas, a két öcsém még tanul, a bátyám vállalkozó, maradt tehát az apám, aki viszont már idõs, így a futamidõ maximum 10 év lehet, ergo magas lesz a részlet.
Azt már tudtam az ügyvédtõl, hogy a fészekrakó feltétele, hogy a házaspár fele-fele arányban legyen a lakás tulajdonosa, így be kellett adnunk egy ötvenezer forintos illetékbélyeggel ellátott kérvényt a Fõvárosi Közigazgatási Hivatalnak, melyben kértük, hogy engedélyezzék a férjem tulajdonszerzését. Erre elméletileg hatvan nap áll a hivatal rendelkezésére, de kivételesen korrekt és emberi módon durván két hét alatt elintézték.
Ezután Budapestre utazott az apám Békés megyébõl, a férjemmel hármasban bevonultunk a bankba, hogy elindítsuk a hitelkérelmet. Itt az alkalmazott közölte, hogy mégsem indíthatjuk el, mert a férjem szerb állampolgár, és ahhoz, hogy õ Magyarországon hitelt kapjon – bár a hitelt én és az apám vesszük fel, õ csak dologi adóstárs – engedélyt kell kérni a Gazdasági Minisztériumtól, illetve – javította ki magát – a regionális Közigazgatási Hivataltól. Én elõzõ nap reggel jöttem ki a Budapesti Közigazgatási Hivatalból, ismertem a terepet, tudtam a számukat, mondtam, egy engedély nekem nem számít, pótlólag behozom, hadd írja alá a papírokat, ha már az apám felutazott, de az alkalmazott ragaszkodott ahhoz, hogy nem rontja a bank statisztikáját, szinte esélytelen, hogy az engedélyt megkapjuk, próbáljam csak meg, ha megy, befogadja a hitelkérelmet. Egy post-it-re felírta, hogy regionális közigazgatási hivatal, és befejezettnek tekintette a megbeszélést.
A férjem elment dolgozni, mi az apámmal hazamentünk az albérletbe, gondoltam, felhívom a Közigazgatási Hivatalt, mi a teendõ. Ott nem is hallottak hasonló eljárásról, úgyhogy visszahívtam az ügyintézõt, most mi legyen, diktálja le, pontosan milyen engedélyre van szükségük. Elnézést kért, utána kell néznie, visszahív, ígérte. Kiderült: tévedett, a férjem nélkül, aki csak tulajdonos és dologi adóstárs lesz, az apámmal felvehetem a hitelt. Visszamentünk tehát a bankba, és elindítottuk a kérelmet. Pár nap múlva bevittem a Közigazgatási Hivatal engedélyét, egy héten belül lezajlott az ékbecslés, tízmillióra becsülték a lakást.
A barátaim kicsit több lelkesedést vártak tõlem, ha már ilyen remekül haladnak a dolgok, nem értették, miért nem örülök jobban. Biztos voltam benne, lesz itt még akadály.
Két hét múlva kiderült, hogy bár az elõzetes egyeztetésen azt mondták, a fizetésem, az apám nyugdíja és a háztartásunk egyéb jövedelme (a férjem is keres, csak nincs egyéves számlamúltja) és a lakás ára alapján megkaphatom a nyolcmillió forintot, mégis csupán valamivel kevesebb mint hatmilliót adnak.
Erre a bankügyintézõ azt tanácsolta, hogy vonjak be pótfedezetet. Csakhogy pótfedezetet a fészekrakó keretében nem lehet bevonni, ezt minden óvodás tudja - a fészekrakónál nagyon szigorúan veszik, hogy a havi jövedelmed egyharmadánál nem lehet több a havi törlesztõrészlet. Úgyhogy ismét felhívtam a call-centert, hogy mondják meg, mi ilyenkor a megoldás. A call-centeres ügyintézõ azt javasolta, hogy vegyek fel inkább piaci kamatozású lakáshitelt, mert akkor a két lakás meg a 25 százalék önerõ elég lehet. Most itt tartok, szinte biztos vagyok abban, hogy ez sem járható út, bár ne legyen igazam. Két hónap küzdelem után eljutottunk a 0 pontra, úgy, hogy közben szétszerveztem az agyam, hogy megszerezzem a tulajdonszerzési engedélyt, amiért a napi két hivatali könyörgés mellett még ötvenezer forintot is fizettem, minden lehetséges alternatívát felkutattam – a semmire.
Viszont hálás lehetek a Raiffeisennek, mert összehozta széthullott családomat, a lakásomhoz bevontuk az apámat (nem kellett volna) a férjemet (hivatalosan rengeteg szívással járt, nem kellett volna) az anyámat (õt szerettem volna, de nem lehet, mert kisnyugdíjas, és bár telefonon azt mondták, a lakásának hitelbiztosítási értékének a 35 százaléka alatti hitelösszeg esetén nincs jövedelemvizsgálat, mégsem kaphat hitelt, mert nem éri el a hivatalos havi jövedelme a 60.000 forintot), az anyám férjét (egy megoldás lehetett volna, hogy személyi kölcsönt vesz fel nekem, de nem vehet, mert feketelistán van, kezes volt ugyanis, és az illetõ csúszott a visszafizetéssel, ezért õt is BAR-listára tették) és a barátaimat, akiktõl pénzt próbáltam szerezni – persze kivételesen senkinek sem akadt mozdítható pár milliója.
Két hónap idegölõ ügyintézést, pénzkiadást (egymillió forint foglaló ugrik, ha nem jön össze, 104 ezer az ügyvédnek a szerzõdéskötésért, 35.000 értékbecslési díj), idegeskedést és lázas megoldáskeresést kerülhettem volna el, ha a Raiffeisennél hozzáértõ emberek válaszolnak a kérdéseimre.
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.