Kedvencünk a szerda, ezért ma igazi különleges csemegével kedveskedünk a Homár-olvasóknak: barátunk, M. történetével, aki egy Rába-túrán tetániás görcsöt kapott, amit a mentõsök speciális kúrával kezeltek ki. Miszerint a félhalott M.-mel a fedélzeten, a sárvári kórházba menet õzvadászatba fogtak a szántásban. Alant olvasható a teljes sztori az áldozat elõadásában, a szituációhoz illõ expresszivitással.

történt: 92 nyarán, Rába-Duna túrán (Szentgotthárd-Budapest víziviszonylat), a kéthetes út elsõ harmadánál, mikor a napszúrás-izomláz-leégés-hasmenés kombó már abszolválva, az esti sör-unikum-csehtamás-bizottság kamaszosan konokul teljesített etapjai se okoznak már másnaposságot, és reggelente egy baráti kéz pillepalackos törkölyt nyújt be a sátorba: ébresztõ!

a nicki gát alatt táborozunk, épp túl a sárvári pihenõnapon (vizitúrákon a pihenõnap azt jelenti, hogy napközben sem kell a kenu után kötött sörökkel gazdálkodni, hatékonyan alkoholizálhatunk a helyi élménykombinátban). állnak már a sátrak, mindenki szöszög csak, várjuk/fõzik a vacsorát.

már nem is tudom, azért indultam a deszkabudi felé, mert szarul vagyok, vagy csak pont a wc-n kap el a rosszullét, de hirtelen nagyon gyorsan kezdem kapkodni a levegõt (késõbbrõl már én is tudnék közbevágni: hiperventilláció baszki! amúgy ez önmagában még lehet királyság, legalábbis az index fórum Sámándobok - KATARZIS topikjában leírtak szerint:

Fájdalmas is tud lenni, tetániás görcs alakulhat ki, fõként a kezekben, de az "oxigénmérgezés" hatása mindent megér. Nem árt hozzá egy jó zene, meg egy ember aki noszogat néha, és vigyáz rád. (legalábbis az elején).

zene nincs, meg noszogat és vigyáz sincs, úgyhogy kiver a víz, a nyelvem görcsbe gömbölyödik és kezd nem elférni a számban, kicsit talán kába is vagyok, tántorgok, de a legviccesebb, hogy az ujjaim és a kézfejem maguktól befeszülnek egy olyan szabályos alakzatba (orvosi mûszó: õzfej tartás, megjegyzendõ!), amit a villanyoszlopokra több rétegben felvitt plakátokon pózoló imádkozó sáska harcosoknál láthat csak amúgy a fõvárosi járókelõ.

a kevésbé vicces, hogy ez a tartás - vagyis hogy a kezem-karom összes izma egyetlen hatalmas görcscsomó - megmarad akkor is, mikor már kezdené unni az ember (kb egy perc után), az alkarjaim lassan egész popájosra puffadnak, attól félek, hogy a saját izmaim a saját csontjaimat fogják eltörni mindjárt, és kibaszottul fáááj.

azóta sok akkori túrázótársam már képzett orvos, akik hanyag eleganciával intéznének el egy ilyen esetet, és egy szuszra mondanák a definíciót: tetániás görcs. fõleg a végtagokon jelentkezõ, görcsös rángásokban, érzészavarokban megnyilvánuló tünetegyüttes, melyhez zihálás és túlzott neuromuszkuláris (izom- és idegi eredetû) ingerlékenység társul, oka legtöbbször: a szervezet kálciumszintje hirtelen leesik. akkor - második gimistaként - inkább mentõt hívtak. hogy kicsoda, milyen telefonról (volt már akkor egyáltalán mobil?), hogy intézte, nem tudom, azt se fogtam fel, hogy a Rába partján vagyunk, több kilométerre miden településtõl, csak feküdtem egy matracon, és - úgy érzetem, megnyugtatóan mosolyogva, de kívülrõl ez biztos nem látszott - igyekeztem a fölémhajolókat biztosítani arról, hogy milyen jól vagyok.

hordágyra tesznek, injekciót kapok és közben folyton úgy érzem, körülöttem ez a sok ember kicsit túlaggódja a dolgot, persze, én vagyok az egyetlen, aki nem látom magam. a mentõautó lámpái égnek, az ég szürkül, sötétedik. beraknak a kocsiba, sokáig fekszem, amíg valaki gondolom az igazolványaimat túrja elõ a mentõsöknek, aztán elindulunk.

út nem nagyon vezet a folyópartról sehova, kopott, gazos, cserjés terepen kezdünk el zötykölõdni - gondolom hamar elérjük a mûutat. addig is próbálok beszélgetni az útitársakkal, amibõl annyira futja, hogy elhörgök egy kérdést, aztán - hála a kocsi rugózásának - a hányingerem a föld fogsarkából elindul fölfelé durván. hanyattfekvésbõl felgörnyedek félkönyökre, és bõ sugárban kezdek hányni az elém tartott mûanyag vödörbe. egyre jobban zötykölõdünk, egyre nagyobb sugárban hányok. halványan látom néha, ahogy a reflektor csóvája átsuhan egy-egy törpefenyõn, néha kisebb vízgyûjtõgödrön kelünk át, máskor barázdákra merõlegesen haladunk a szántásban, aztán egyszer csak a sokatlátott, nyugodt mentõsök izgatottá válnak.

Ott van, arra ment - kiáltja a sofõrnek a kolléga az anyósülésrõl, hirtelen irányt és sebességet váltunk. sokszor. fõleg irányt. a sebességre nem panaszkodhatok: semmi anomália, folyamatosan nõ. néha kilátok a hányás és a vödör mögül, már teljesen sötét van kint, viszont a reflektor fénykúpját egyre többször keresztezi valami nagy, futó, szõrös izé, cikázik, a sofõr mindig utánarántja a kormányt: egy megriadt õzet üldözünk. a sebesség növelésével a kocsi már nem ráz, hanem dobál, kapaszkodok a vödörbe, a hányásomba, a navigátor ordítva instruálja a sofõrt, az orvos is elõrehajol, része a vadászó csapatnak, azért az egyik tenyerét áldón rajtam nyugtatja, hogy érezzem, nem feledkeztek meg rólam.

a tetániás görcs végül a calcimusc injekció, az arcomra húzott nejlonzacskó (hogy a saját kilélegzett levegõm újrabelégzésével helyreálljon az oxigén javára felborult oxigén-széndioxid egyensúlyom) és a rázással felütött katartikus hányás (vö. 'kihányja a belét') végül teljesen kimerített, de úgy sejtem, az üldözés végül nem került senki és semmi(?) életébe. meg ahogy emlékszem, a régi mentõkön se volt gallytörõrács, kenguruvadász reflektor vagy komfortos géppuskaállvány, és nem is álltunk meg, hogy hullazsákba csomagolt rángó-szivárgó tetemeket hajigáljanak mellém, így valószínûleg csak a sportöröm, a hajkurászás (ez milyen szó már, de pont ide illik) élvezete lett a mentõsök jutalma. az teljesen kimaradt, hogy mikor értük el a sima mûutat, de késõ este már a sárvári kórházban csoszogtam ki a mosdóba kölcsön csíkos pizsmában és kölcsön katonai gumipapucsban, és örültem, mert mondták, hogy jobban vagyok, és éjszakára ott maradtam, mert mondták, hogy maradjak ott éjszakára. megfigyelésre.