A következõ sztorinak nincsenek különösebb tanulságai, hacsak az nem, hogy az élet meg a személyszállítás az még egy leopárdgekkónak sem fenékig tejfel. A magyar taxisok legkomolyabb hiányosságai között eddig sosem soroltuk fel az áltudományos gekkóellenességet, most már igen. Jöjjön tehát Mónika levele a hüllõfóbiás kisiparosról.

Történetem egy piciny leopárdgekkóval kezdõdik, akinek sürgõsen orvosi segítségre volt szüksége. Nosza rajta, ki Békásmegyerre, ahol Budapest tudtommal egyetlen (!) hüllõ-specialistája fogadja a kis betegeket. A kis gyíkot egy mûanyag dobozkában szállítottam a BKV kiváló járatain, majd a békásmegyeri HÉV-végállomáson úgy döntöttem, taxiba szállok. Meg is pillantottam egy taxit a közeli droszton, melyben egy izzadó úriember pihegett. Kérdeztem, szabad-e az autó, majd bemondtam a címet, és - én marha - azt is, hogy az út az állatorvosi rendelõhöz lesz. Emberünk szemében a félelem lángja gyúlt, majd visszakérdezett, állatkával vagyok-e. Mosolyogva a kis ételszállító doboz felé böktem - jelezve, hogy az ott a "hatalmas szörnyeteg", akit utaztatnék. Annál nagyobb meglepetés ért, mikor az úriember ex-katedra kijelentette, hogy õ biza' nem visz el minket. Azt hittem, rosszul hallok! Hiába bizonygattam, hogy a dobozból nem tud kijönni ez a pici állat, az úr - anélkül, hogy tudta volna, mit is tartok a kezemben - kifejtette, hogy õ nem szereti az állatokat, és allergiás rájuk, és az mindegy, hogy dobozban van, mert "benne van a levegõben". Erre már csak felháborodásomnak tudtam hangot adni, majd hívtam egy másik taxit, ami minden gond nélkül elvitt a rendelõhöz. Teljes biztonsággal állítom, hogy a szerencsétlen kis állattal sem az autó tisztaságát, sem az úriember testi épségét nem veszélyeztettem. Ezek után viszont nevetségesnek tartom a teremtés koronájának szánalmas hisztijét, de úgy tûnik, annyi a fuvar, hogy egyesek még ezt is megengedhetik maguknak.