A nyár talán legjobb sztorija történt meg M.-mel, aki az általa szervezett honfoglaló gyerektárborba tartott egy barátja és néhány ősmagyar fegyver társaságában. Pechükre megállította őket egy pestivérivásra készülő rendőrpáros, az események pedig innentől mondhatni elszabadultak. Kovácsoltvas és mérhetetlen törvényesség egyetlen remek sztoriban!

Kedves Homár!

A sztori inkább tragikus, mint komikus, no meg egyértelmûen megvilágítja a jelen magyar rendõrállomány kiritkán aluli szellemi és kulturális nívóját. Igen, közúti ellenõrzésrõl van szó. Történt, hogy július 10-én éjjel hazafelé tartottam bakonyjákói honfoglaló gyermektáborunkba kissé leharcolt Peugeot mikrobuszunkkal, amikor Zircet elhagyva nyomomba szegõdtek a rend hû õrei. Villogót felnyomták, én meg leálltam az út szélére, ahogy köll. Papírokat elkérték, én odaadtam mindent (mint késõbb kiderült, mégsem mindent), mire õk visszaballagtak a Skodába, felhúzták az ablakot, felnyomták a reflektort, és 15 percig egy büdõs szót sem szóltak, csak némán intézkedtek. Megunva a várakozást bekpogtam hozzájuk, hogy van-e valami gond:

- De van gond, épp feljelentést írunk, mert lejárt a kocsi mûszakija....

- Hát akkor miért nem mondják meg, hogy ez a baj, körülnézek a papírok között, biztos, hogy itt van a hosszabbítás is.

Meg is lett, oda is adtam. Azt hittem, hogy rendben vagyunk, ám erre kiszálltak és a rakteret akarták megnézni.

Az egész kocsi tökéletesen üres volt hátul, mindössze egy ruhába gönygyölve három "veszélyes fegyver" árválkodott a csomagtérben. Egyik fakabát benézett a töküres csomagtartóba, majd rábökött a kupacra:

- Minket azok érdekelnek, ott! Mutassa, hogy mik azok!

- Ez egy kovácsoltvas lovagi kard, bõrtokban, barantához használatos. Ez mellete egy bozótvágó kés, amit a táborban bozótvágásra használunk. Ez pedig egy bajonett, amelynek díszfunkciója van.

- Jó.

Rendõrök visszatértek a kocsiba, refelektor fel, a verdában pedig leoltották a villanyt, így nem láthattuk mit csinálnak. Amennyire kivettem, lázasan rádióztak a központtal, de tájékoztatást továbbra sem adtak róla, mi fog történni. A 20 perces várakozást megunva megint bekopogtam, hogy azért mégis:

- Mit akar?

- Szeretném tudni, most mit követtünk el.

- Veszélyes fegyvert szállítottak elérhetõ helyen közterületen. Ezért feljelentést írunk.

- Akkor hogy lehet ezeket a tárgyakat szállítani?

- Sehogy.

- De hát mindegyik be volt csomagolva külön tokba, és az egészet letakartuk.

- Nem érdekel, most hívtuk az erõsítést, a kolléga majd lefoglalja a bajonettet.

- S utána mi történik?

- Azt majd mi eldöntjük! - és újra felnyomták az ablakot. Újabb tízperc várakozás, az erõsítés nem jött, és rohadt hideg volt. Ekkor eszembe jutott élni állampolgári jogommal és megkérdeztem az egyiket újra:

- Ne haragudjanak, hogy megkérdezem, de önöknél ott van minden papírom, látják, tudják ki vagyok. Viszont én még nem tudom, hogy maguk kicsodák, nem igazolták magukat, csak elvették a papírjaim és épp feljelentenek.

- 894X és 65XX - gyorsan elhadart két azonosítószámot a magasabb rangúnak tûnõ tag, ami lehet kamu is, mert a ruhájukon semmilyen jelzés nincs.

- Azt értem én, de a nevüket, ha szabadna?

- Azt csak az intézkedés után tudhatja meg.

- Akkor mi igazolja magukat?

- Egy rendõrt a fegyvere, a sorszáma, és az egyenruhája igazolja. - mondta kõkeményen a fõnöknek látszó.

- De én úgy tudom, hogy van valamilyen rendõrigazolványuk is! Erre a tag bepöccent és olyat kezdett el üvölteni, hogy: "Lehet, hogy ez Pesten szokás nálunk nem!" és hogy: "Okoskodsz? Okoskodni akarsz?", közben pedig kiszállt, bevágta az ajtót, és hátrament. Ott egy zseblámpával körbevilágított, majd hátrahívott engem. Rosszat sejtve odaballagtam, mire láttam, hogy azt nézi, nincs-e valaki a közelben. Ugyanis a kocsi mögé akart állítani, hogy egy vonalban legyek azzal, és az elõtte álló mikrobusszal. Határozottan kezdett nem tetszeni az ügy, fõleg amikor rámordított, hogy álljak elé.

- Nem állok oda, mert meg akar ütni!

- Ájjide!

- Ne üssön meg!

- Ájjide! - és felemelte a kezét. Nah, ekkor igazán beszartam, de megsegített a szerencse: felviláglottak ugyanis az erõsítés fényei. Sosem örültem még ennyire rendõrautónak! A kolléga érkezését látva a rendõr szolidabb hangnemre váltott:

- Tegye a kezét a kocsira!

Engedelmeskedtem, aztán láttam, hogy összedugja a fejét a három rendõr, és hosszan tanakodnak. Odasétáltam hozzájuk, de már nem is én érdekeltem õket. A fegyverekhez léptek, és elkezdték lajstromba venni, majd lefoglalni õket. Illetve írtak egy szép feljelentést a mitfárer barátom ellen, aki a bajonettet tulajdonolta. A haramadik rendõr végezte a foglalást, így õt kérdeztük közben:

- Miért foglalják le ezeket?

- Mert elérhetõ helyen szállították õket.

- Hát, ha valaki hátulról kinyítja a mikrobuszt, leveszi a ruhát, és a tokokból kirángatja a fegyvereket, akkor valóban hozzáférhetõek...

- Ezeket csak rejtetten lehet szállítani! (Akkor most mégis lehet?)

- Hogyan?

- Be kell dugni a pótkerék alá!

- A több mint egy méteres kardot?

- Ha hentesek lennének, és errõl papírjuk lenne, akkor lenne joguk szállítani késeket! Mivel nem voltunk hentesek, és a pótkerék alá(!) sem dugtuk be a fegyvereket, lefoglaltak mindent (nemcsak a bajonettet, a bozótvágót és a kardot is), majd közölték, hogy kapunk értesítést, hogy Budapesten melyik raktárból lehet õket átvenni. Ennek nagyon örültünk, csak két kérdés merült fel bennünk:

- Mi a jó kurta életért kobozzák el, ha utána visszaadják majd?

- S ha vissza is adják, hogy szállítsuk õket haza?! Igyekszem feljelentést tenni, mert azért ez így mégsem járja. Oké, hogy a vidéki zsaruk éjjel egy kis izgalomra vágynak, oké, hogy kõbeton gyökérarcok, de azért ez így mégsem járja. Kerüljétek a zirci zsernyákokat! Mert még azonosítószám sincs rajtuk...