Helyszín: Hajdúszoboszló, állítólag Európa legnagyobb fürdőjének gazdája, rengeteg turista, valamint (legalább) egy iszonyatos tulok lelőhelye is egyúttal. Csütörtök este (07.26.) átruccantunk Debrecenből egy kicsit sétálni a "plázson", a feleségem imádja az ilyesmit, bár azóta Szoboszlón annyira már nem. Történetesen megéheztünk - lehetett olyan este fél 11- és úgy döntöttünk, bedobunk egy-egy gyrost. Sokadiknak álltunk be a sorba egy rakás lengyel és német mögé a fürdővel szemben levő Szilfa étterem gyorskaja pultjához. A gyrost 690-ért vesztegették, ennek megfelelően közepesen kicsi volt, némi zöldséget és nyomokban húst is tartalmazott. Mivel máshol sem láttunk jobbat, vesztünkre emellett döntöttünk. A kiszolgálás ipari méretekben zajlott, pechemre minket egy közepesen tiszta, bizonytalan eredetű (valószínűleg török), a magyart néha értő, a fekete munkát v.színűleg hírből sem ismerő alkalmazott szolgált ki. Annyit vakkantott oda, hogy "Sajt mehet?" mire én mondtam, "köszi, nem". A két gyros 1380-ba került, a 2000 Ftból azonban csak 600 jött vissza.

Olvastam nálad régebben egy benzinkutas sztorit, ahol a fiatal párt majdnem megzúzták, amiért megkérdezték, hogy az aprót miért természetes nem visszaadni. Hasonlóképpen jártam én is. Megvártam míg kiszolgál (a gyrosok nem múlták felül az addig elkészítetteket, sőt a véletlenül beletett 5 húsmorzsát soknak találván kettőt vissza is csippentett, vigyázva a vonalainkra, merthogy már este 11 is lehetett), majd szóvá tettem az elmaradt húszast. Mondtam neki, hogy nem vagyok rászorulva az apróra, de a borravalót szerintem adják, és nem az ő dolga helyettem eldönteni hogy adok-e vagy sem. Értetlenül bámult, mire mondtam, hogy írjátok ki, hogy 700 a gyros és akkor világos a dolog. Valamit makogott, "mi van, mi bajod?" aztán látva, hogy értelmi nehézségei vannak, elfordultam és otthagytam. Utánam szólt, hogy: Mi a f@szt pofázol? Húzzál el!  Ekkor visszaléptem a pulthoz, és elmondtam neki még egyszer, hátha belefér a diónyi agyába. Le is esett neki, odaugrott a géphez kivette a húszast és ordibálva lóbálta előttem. Jeleztem, hogy nem kell a pénz, a stílussal van bajom, ekkor fogta és odalökte a feleségem és közém az érmét.

Ekkor már nekem is elborult az agyam, és fogtam a szottyadt gyrost, és bevágtam a saláták közé a pultba. Elfordultam, és elindultunk, de a mosdatlan idegenlégiós utánam szaladt, egyik kezében fakanál, másikban kés. Hőbörgött, meg qrvaanyázott, hogy mit képzelek. Lefestettem neki, hogy mekkora durungnak tartom, mindketten mondtuk a magunkét, furcsamód anyanyelvünk árnyékosabb oldalának szavai begyakorlott folyamatossággal jöttek ki a száján. Elindultam hogy megkeresem a főnökét, ennek ő is örült, hogy az majd jól elintéz, mert tönkretettem a salátákat, rendőrt is akart hívni, de mikor helyeseltem már nem akart. Az étteremben a főnök előkerült, a török ninja darabokra törve a magyart előadta, hogy én(!) mit csináltam. Amikor kiegészítettem a sztorit, a főnök visszazavarta dolgozni a csávót, minket a sógorommal (őt azért vittem magammal, mert jó magas, azt, hogy szelíd meg nem tudhatták) pedig szépen kitessékelt az ajtón. Meglepetésemben nem is mentem vissza, pedig egy pár sort megért volna a panaszkönyvbe. Hazafelé úton persze jöttek a jobbnál-jobb verziók a megtorlásra, végezetül úgy döntöttünk, hogy békésebb eszközként a Homárt választjuk. Remélem, sokan olvassák olyanok, akik Hajdúszoboszlón éttermet keresnek. Ja, és nem vagyok faszari, de nehezen viselem, ha hülyének néznek, vagy ha tanyasi a kiszolgálás. Bízom benne, hogy Hamupipőkénknek sokáig tartott, míg kiszedegette a gyrost a saláta közül.

Péter
Debrecen