Szeptemberi külföldi utazásomra készülődvén előrelátóan júniusban bankkártyát igényeltem a számlámat vezető Erste bank Duna Plázai fiókjában. A bankoktól nem megszokott rugalmasságot tapasztalva személyi igazolványom bemutatásával 10 percen belül boldog bankkártya igénylő lettem anélkül, hogy erről bármi papírt kaptam volna igazolásképen. Kétkedő kérdésemre, hogy akkor igénylésemről esetleg valami papírt kaphatnék-e, a fiókvezető úr főlényesen kedves mosollyal megnyugtatott, hogy bizony a 21. században az elektronikus ügyintézés dívik semmi szükség holmi papírra, hiszen benne vagyok a RENDSZERBEN, két hét múlva mehetek a bankkártyámért.

A banknál tapasztalt profizmustól magabiztosan augusztus 31-én visszatértem az igénylés helyszínére abban a biztos tudatban, hogy onnan boldog bankkártya tulajdonosként távozhatok. Az ügyintéző hölgy azonban hamar kétséget ébresztett bennem, amikor a személyim után rögtön az igénylő papírt kérte, majd a nem létező igénylő lapról szóló válaszomat hallva - szavaimat kétségbe vonva - közölte, hogy bizony olyat kapnom kellett. Ekkor eszembe jutott a varázsszó: nekem azt mondták, az igénylés benne van a RENDSZERBEN. És ekkor valami rendkívüli információt tudatott velem az ügyintéző hölgy: közölte, hogy a RENDSZER szerint én augusztus 25-én, egy szombati napon igényeltem bankkártyát, így már érthető, hogy a bankkártya még nincsen kész.

Heves tiltakozásomat, miszerint én augusztus 25-én nem is tartózkodtam Budapesten, szánakozó pillantással kísérve széttárta a karját, és közölte, hogy ő csak azt tudja nekem mondani, amit a RENSZERBEN lát. Utolsó mentsvárként a fiókvezetőhöz mentem, de ő már a júniusi találkozásunkra nem emlékezett, és ő is csak a RENDSZERBEN látható információval szolgálhatott. Így hát az ügyintéző hölgy kezembe nyomta az augusztus 25-én kelt igénylő lapot, majd kérdésemre, hogy akkor mikor lesz nekem bankkártyám közölte, hogy telefonáljak rá hetente, mert az ERSTE bank nem szokott holmi értesítőket küldeni. Tájékoztatott továbbá, hogy a kártyát és a PIN kódot majd a váci úti fiókban vehetem át. Megtörten és megalázottan távoztam a bankfiókból, azzal a nyugtalanító tudattal, hogy több hónapos külföldi tartózkodásomat a bankszámlámtól való kényszerű megfosztottságban kell töltenem.

És elérkezett novembernek szép hónapja, amikor visszatértem szép hazámba, és felejtve bút, bánatot, megannyi ERSTE bank okozta bosszúságot betértem a számomra kijelölt bankfiókba abban a biztos tudatban most, most, most boldog bankkártya tulajdonos lehetetek. Jó napot kívánok a bankkártyámért jöttem! És ekkor elhangzott az első találós kérdés: értesítést kapott? Nem kaptam azt, mondták önöknél ez nincs szokásban, de itt van a papírom állítólag aug. 25-én kártyát igényeltem, ami nem igaz, mert júniusban, de spongyát rá, számításaim szerint a bankkártyának itt kell lennie, de különben is benne vagyok a RENDSZERBEN.

Furcsálló tekintettel mért végig a kedves ügyintéző nő majd rám mérte utolsó végzetes kérdését: milyen fajta kártyát igényeltem. Atya világ én nem tudom. Passz. Bankkártyát, akármilyet, most már csak egy bankkártyát szeretnék. Ekkor már megsajnált, és elment megnézi hátha a beérkezett kártyák között van az enyém is. Kicsit megnyugodtam, de ahogy az idő telt, nyugtalanságom egyre fokozódott, ami nem volt alaptalan. A hölgy visszatérve ugyanis közölte: kártyám nem érkezett, és a RENDSZER augusztusi igénylést nem tartalmaz. De hát ott a papír védekeztem, ott van rajta az igénylés. Ő nem tudja mit csináltak a kollégák abban a fiókban DE most ő itt azonnal helyben 2 perc alatt kiállít egy új igénylést. Az ötlet elkápráztatott és földbe döngölt. Tudathasadásos állapotomat enyhítendő, egyenesen a Duna Plázai fiókba rohantam. Gondoltam most már megkérdezem, hogy mit csináltak ők júniusban, aug. 25-én, 31-én, vagy isten tudja mikor a bankkártya igénylés helyett.

A Duna Plázai fiókban aztán - nem kis felháborodásomat érzékelve - az ügyintéző hölgy mint egy varázsgömbbe belenézett a RENDSZERBE, és ő csodák csodája egészen mást látott, mint 10 perccel ezelőtt a másik fiókban ülő kollégája. Megjósolta nekem, hogy a bankkártyám a váci úti fiókban lapul, (most érkezik????) és fityet hányva közlésemnek, hogy onnan jövök az ellenkező információval megnyugtatott, hogy odatelefonál. Öt perces bájcsevejbe ültetett telefonbeszélgetésében kiderítette, hogy a kártya ott van ahonnan jövők csak az ügyintéző, aki velem foglalkozott helyettesít és hát igaz emberek vagyunk tévedhetünk, stb. stb.….

Mindez már nem érdekelt, rohantam a bankkártyámért, hogy végre érezzem, kezembe foghassam. A bankfiókban már előkészítve várt a kicsikém. Sűrű magyarázkodás közepette megnyugtattak most már minden rendben lesz, nem viccelődnek tovább velem, a rémálomnak, a kártyamentes életnek vége, vihetem a kártyámat. Megnyugszom, boldogan szorongatva kártyámat sietek hazafelé, amikor belém hasít a gondolat: és mi lesz a PIN kóddal. Kétségbeesetten visszarohanok, és amikor belépek az ajtón, ezek a huncut ügyintézők már csak összekacsintva mosolyognak: Miben segíthetünk még? A PIN kód - ordítom. Ja, tényleg még jó, hogy eszébe jutott!

UI: Hihetetlen kálváriámban társam volt a pici gyermekem, akinek elképesztő türelmét és hősies kitartását ezúton is szeretném megköszönni.