Pompás légitársaságunk utasbarát megoldása: a Velencéből érkező keddi járatot törlik, az utasok vagy vesznek jegyet másnap reggelre a Malév-járatra, vagy megvárják a szombati Wizz Airt, esetleg az éjjal átjutnak Milánóba vagy Rómába és onnan próbálnak hazajutni. Ráfaragott a jó Wizz Air, mert a megszopatott járaton volt egy újságíró, aki megírta mindezt a Homárnak.

Hazaértem. Kész csoda!

A wizzair kedden 17 órakor indult volna velem Velencéből (Trevisobol) Budapestre, és 18.15-kor szállt volna le, ha minden simán megy. Ehelyett jóval kacifántosabban, másnap reggel 9.30-kor landoltam Ferihegyen.
 
Ahogy kell, nem sokkal három után becsekkoltam, lógattam a lábam és szagolgattam a duty free parfümjeit, amikor bemondták, hogy egy órát késik a repülő. Semmi gond, máskor is volt már ilyen - sőt, a wizzairrel örömünnep, hogy csak ennyit csúsznak... - elmentem kávézni, netezni. Mikor közeledett a beszállítas ideje, tájékoztattak, hogy újabb ötven perccel tolódik a várható indulási idő. Küldtem vagy 10 sms-t a fejleményekről Zitinek, aki Ferihegyen várt volna, értesítettem anyukámékat és beszámoltam az uramnak is. Eltelt húsz perc, és bemondták, hogy bocs, de a járatot „technikai okok miatt” törölték, a feladott poggyászt átvehetjük az érkezős részlegen... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem estem kétségbe...

Első körben - az smsezgetésnek és a telefonálgatásaimnak hála - lefogyott a pénz a kártyámról, így hivást nemcsak kezdeményezni, de fogadni sem tudtam, hiszen nem volt miből levonni a külföldi telefonhasználatért. Nálam volt ugyan az olasz sim kártyám, de ebben a hirtelen adódott helyzetben egyszerűen nem jutott eszembe, hogy hova az ördögbe raktam. Kiálltam a sorból ami az információs pult előtt kanyargott, és elindultam feltötőkártyát szerezni a kinti Vodafone-os simhez, mert persze azon sem volt egy peták sem. Kiderült, hogy ilyesmit csak egy szinttel lejjebb lehet intézni, én meg az idegbaj szélén és a második emeleten álltam... Mivel nem akartam ismét levonszolni a 18 kilós bőröndömet a lepcsőn, megkérdeztem két ott lézengő rendőr pasit, hogy amíg feltöltöm a telefonom, itt hagyhatnám-e ezt a bazinagy poggyászt, ők meg szépen mosolyogva közölték, hogy a terror-elhárítási szabályzat miatt nem... Azt hiszem nem valami szép hangsúllyal megköszöntem a szíves együttműködést és felkerekedtem végre a telefonkártyáért, ugyanis itthon mindenkit sikerült informálnom, hogy Olaszországban rekedtem, aztán azt már senkinek sem tudtam megmondani, hogy mikor és hogyan fogok hazamenni, na meg hogy hol töltöm az éjjelt - igaz, akkor ezt még én sem tudtam.

Megszereztem végre a feltöltést, és visszatértem az információhoz, hogy ismét beállhassak utolsóként a sorba. Addigra már körvonalazódott, hogy 5 milyen felettébb csodás lehetőség közül választhatunk:
1) visszafizetik a repülőjegy árát, aztán mehetek isten hírével
2) itt maradok Velencében, majd reggel hazamegyek a Malév járatával, igen ám, de ezt a repülőjegyet a legnagyobb sajnálatuk ellenére sem áll módjukban kifizetni nekem...
3) türelmes leszek és megvárom a szombatot, amikor a következő járatuk indul ugyaninnen (dehát keddtől ez egy hangyányit távoli...)
4) felülök a holnap reggel 8:05-ös gépükre (huuu, de boldog voltam mikor ezt meghallottam!!!) ami MILANOBOL indul (na, itt lefagyott a mosoly az arcomról, az ugyanis cirka 250 km Velencéből...) Persze a kedves légitársaságnak mindegy, hogy hogyan és milyen penzből jutok el oda, mennyit költök szállásra és egyáltalán hol és hogyan találok lehetőséget alvásra. Természetesen ők majd 30 napon belül megtérítik a költségeimet számla ellenében, de maximum 70 € összegben (ebből utazz, vacsorázz, aludj, reggelizz és juss ki a reptérre!!)
5) elmegyek Rómába (500km innen, igazi vicc) a fent emlitett feltételek mellett, kiegészítve annyival, hogy oda kábé éjnek évadján érkeztem volna, a legótvarosabb pályaudvarra, ami nappal is tele van drogdílerekkel, aztán nekivághattam volna hotelt keresni és még másnap ott dekkolhattam volna egészen este 10-ig, amikor indul a budapesti gépük...

Tébláboltam össze-vissza, egyszerűen nem tudtam elképzelni, melyik lenne a helyes döntés. Szerettem volna minél hamarabb és minél kisebb ráfizetéssel hazajutni végre. Odakeveredtem egy magyar lány mellé, aki az olasz barátjával és egy másik magyar sráccal mérlegelte a lehetőségeket. Az olasz srác csak kísérő volt, és az autópályáról fordult vissza, hogy megmentse a barátnőjét. Irígylésre méltóan lazán kezelte a dolgokat, közölte, hogy no problem srácok, elmegyünk Milanoba!! Számára totálisan természetes volt, hogy én és a hozzájuk csapódott fiú is beszállhat a kocsijába (pedig akkor látott minket életében először), elintézte az adminisztrációs részt, megszerezte az átfoglalást a milanoi gépre és megállás nélkül biztatott, hogy most már aztán minden rendben lesz. Carlonak hívják, és azt hiszem, az őrangyalom küldte.

Elindultunk Milanoba, közben megtudtam, hogy alapvetően nem egy Velence mellőli városkából, hanem a reptértől 250 km-ről jöttek a barátnőjével, de még ez sem vetette vissza abban, hogy újabb 250-et ráhúzzon Milanoig. Az út alatt millió telefont bonyolított, a testvérével konzultált, aki az interneten keresgélt hoteleket, és Carlonak lediktált néhány telefonszámot. Sorra hivogatta őket, hogy megkérdezze, melyikben van egyáltalán hely ma éjjelre mindannyiunk számára, és hogy mennyire van a reptértől. Viszonylag hamar meglett hogy hol alszunk, viszont a fura hír az volt, hogy kizárólag 2 kétágyas szoba szabad, tehát nekem egy sosemlátott fiúval kellett hálnom. Persze már Velencén láttam rajta, hogy egy áldott jó lélek, szóval nem vol okom félni, dehát ugye alamuszi nyuszi nagyot ugrik... Természetesen nem inzultált (sőt, igazán klasszul elcseverésztünk), csak nekem voltak ilyesfajta vízióim, azzal együtt, hogy már soha többé nem jutok haza. Miután lepakoltunk a szobában, jött Carlo, hogy ideje vacsorázni, menjünk, kutassunk fel valami étterem-félét.

Hamburgerrel és kólával ünnepeltük a megismerkedésünket, és igazán jót beszélgettünk. Carlo nem fogadta el, hogy kifizessük a vacsoráját, ahogy arról sem akart hallani, hogy a benzinjébe és az autopályadíjba beszálljunk, vagy hogy a szállodájához hozzájáruljunk - mindezt úgy, hogy négyünk közül ő volt az egyetlen, akinek nem tartozik kárpótlással a Wizzair. Reggel fél hatkor Carlo megint jött és kopogtatott, hogy induljunk a reptérre. Oda is kifuvarozott minket, és addig nem tágított, amíg biztossá nem vált, hogy tényleg fent vagyunk az utaslistán, és ez a gép valóban el fog indulni Budapestre. Becsekkoltunk, és nem tudtam hogy megköszönni neki, amit értünk tett. Azt mondta, hogy ez csak természetes, és nincsen ebben semmi rendkívüli - belegondoltam, ha mindez Budapesten történik, hányan segítettek volna rajta...

Búcsúzáskor elárulta a teljes nevét. Úgy hívják, Grazioso Carlo. Ez annyit tesz: nagylelkű, jótevő. Nem hittem a fülemnek...

kiegészítésként annyit, hogy szerdán este eljátszották ugyanezt Párizsban, csak ott az utasok között volt valaki az rtl klub-tól (Ti talán tudjátok is ki) és ő rájuk szabadította a híradót. nálunk erre nem volt példa, pedig a mi orrunk alá is sikerült borsot törnie a Wizzairnek.