"Lehetne ezt másképp is csinálni, jó kedvvel, normálisan, felelősséggel a munkát végezni. Úgy minden jobb lenne itthon" - mondja BS, és ebből a tapasztaltabb olvasók már ki is találták, hogy fiatalkorú levélíróról van szó. Igazán Naiv Ügyfelünk osztálytársnője órán rosszul lett, a szomszédos mentőállomásra BS szaladt át. Ami ezek után történt, az olvasónk szerint felháborító. Azt nem értem, hogy mintha pont az lenne a baja, hogy a mentősök jó kedvvel csinálták, amit csináltak. Engem küldött el az anyámba mentős, amiért  kihívtam a Nyugati térre egy magáról semmit sem tudó bácsihoz, ott aztán nem volt humorizálás. Ennyi alapján azért nem bélyegezném meg a borzalommal naponta szembenéző mentősöket, de az biztos, hogy nem a csipkefinom stílusukról híresek.

A minap történt velem egy érdekes, számomra megdöbbentő eset. Diák lévén iskolában voltam. Óra közepén egyik osztálytársnőm rosszul lett. Cukorbeteg. Nem bírt megmozdulni, teljesen lesápadt, majdnem elájult. Mivel a szomszédban van egy mentőállomás, átugrottam segítséget hívni. A portásnak elmondtam a problémát. Erre igaz, hogy megkérdezte, hogy a beteg nem tudna-e esetleg átjönni, de utána tényleg készségesen szólt a mentősöknek, miről lenne szó.

Na de itt kezdődött a dolog számomra megdöbbentő része. A mentősök egész gyorsan előkerültek. Hozzám egy szót se szóltak, köszönni se köszöntek, de ez a „legkevesebb”. Majd kijelentették egymást közt, hogy a táska is kell, az meg a kocsiban van. Eddig érthető. Az egyik elment a táskáért a mentőautóhoz, ami kb. 20 méterre parkolt az utcán. Én addig a másik kettővel vártam az iskola bejárata előtt. Erre a társuk megérkezik a mentőautóval, villogva(!) és beparkol az iskola elé, szép lassan, óvatosan, még vissza is tolatott, közelebb a járdáshoz. Közben meg a mentősök nevettek, hogy „hehe milyen messzire vonulunk”. Aztán végre szép komótosan felmentünk az emeletre, ahol a beteg már görcsben volt, a mentősök is mondták, hogy nincs valami jól. A táskában, be kell ismerni, profi felszerelés volt. A mentősök viszont tőlünk kértek egy műanyag zacskót, azzal adtak neki több levegőt. Közben még eltrécselgettek egymás közt, de látszólag nagyon várták már, hogy mehessenek, és nem sokkal utána, mint aki jól végezte dolgát, el is mentek. Annyit még hozzáfűztek, hogy a lány pszichés állapotával lehetnek gondok. Ennyi. Hozzátartozik, hogy a lány idővel jobban lett, de ez talán csak annak köszönhető, hogy mi adtunk neki szőlőcukrot.

Igazából megdöbbentett, felháborított ez az eset. Hálás lennék a mentősöknek, hogy a segítségünkre siettek, de az a baj, hogy nem siettek. Sőt. Mi van, ha élet forog kockán? Az utcán sivítozó, száguldozó mentőautók után nagy volt a különbség. Ezek az emberek elviccelődték, elbeszélgették az időt. Mi van, ha súlyos a beteg állapota és fontos, mikor érnek oda? Sajnálom, de elvárnám tőlük, hogy ha riasztás van, siessenek, ne villogóval menőzve butáskodjanak, és utána lassan caplassanak fel a lépcsőn. Ez a munkájuk! Az, hogy utána összecsapták a dolgot, és inkább elmentek, meg sem lep. Kár, hogy ilyen megtörténhet. Lehetne ezt másképp is csinálni, jó kedvvel, normálisan, felelősséggel a munkát végezni. Úgy minden jobb lenne itthon. 

BS