Külföldön is elég szar című sorozatunk újabb részében José Manuel Pereira da Costa óvja a magyar turistákat Szpirosz tavernájától Korfu városában. A hely a leírás szerint egyenesen undorító, bár aki olyan helyen leáll ebédelni, ami kikötő közelében van, és tökéletesen üres, az mindent megérdemel. José ezzel együtt kivételesen ügyes Naiv Ügyfél, ugyanis leleplezte, majd személyesen meg is kereste az ócska helyet magasztaló útikönyv vélhetően korrupt szerzőjét. Ezért jár az Arany Homárolló!
Korfun voltunk a múlt héten. A nálunk lévő, német szerzőjű bédekker szerint Korfu városában Szpirosz tavernájában méltányos áron jót lehet kajálni, családias a hangulat, udvarias a kiszolgálás, stb.
Aki járt görög területeken, az tudja, hogy az ilyen tavernák lezsersége csak látszólagos, azaz többnyire a keresetlen olcsó berendezésben nyilvánul meg, az árakban nem nagyon. A városokban ezekben a koszt nagyjából egy forma, a hülye észak-európai turistáknak szól, hadd higgyék, mi a görög, miközben szépen megkopasztják őket.
Ebben sok a hasonlóság a magyar viszonyokkal, hiszen tapasztalható pl. az óbudai ál-kiskocsmákban, hogy a bizalmaskodó pincér étlapon kívüli hal ajánlattal zavarja meg a külföldit a lefejezett haltetem tálcán való elővezetésével, illetve, hogy az olajos képű helyi hegedűs hangász - miután eltette az 5 perc muzsikáért jár ötszázast -, még a cédéjét is megpróbálja konyha némettel rátukmálni a messziről érkezett, csak angolul beszélő kundtsaftra, miközben minden étel a hús - krumpli - vegyessaláta szentháromság fantáziátlan megtestesülése.
Nos, edzettek lévén, Korfu városban megkerestük Szpiroszt, ha már kiszerkeszti a bédekker. (Korfun minden második férfi Szpirosz a sziget Szpiridonosz nevű, sikeres védszentje után.)
Szpiroszunk tavernája egy, a kikötővel párhuzamosan futó kis utcában van, ahol az asztalok, székek nagy része - kockás abrosszal leterítve, rajta óriás papírtörülköző - az utcán van. Ebben az utcában legalább öt hasonló taverna van egymás szomszédságában. Mindegyikük előtt bedobó ember, ami a kidobó fordítottja, másnéven palifogó.
Mire Szpiroszhoz eljutottunk, legalább három palifogóval meg kellett küzdenünk, akik némi erőszakkal be akartak tuszkolni a saját kocsmájukba. Korfun egyénként az éttermek nagy része üresen tátong, palifogásra nyilván ezért van szükség. Mikor Szpirosz tavernája felől érdeklődtünk, szinte mindegyik rávágta, hogy ő a Szpirosz. Az egyiküket ki is kellett igazítanom: Nem, te a Dionüszösz vagy, nekem ne sumákolj.
Szpiroszt végül megtalálván rájöttünk, hogy az élmény nem állt arányban a hozzávezető vegzatúrával, de hát mi a bédekkert akartuk lecsekkolni.
A tulaj, Szpirosz egy loncsos-fostos vénember volt, ápolatlan külsővel, a magyaroszági, hosszú időre elítélt bennlakók szubkultúrájának is megfelelő barkóval, pajesszal, hossszú hajjal, felesége pedig méltó párja a maga módján. Ő öltözetet valószínűleg csak időszakonként váltott. Eme benyomásunkat a forró éghajlati organoleptikus (érzékszervi) hatások csak aláhúzták.
Annak dacára, hogy ebébdidő volt, mi voltunk az egyetlen ügyfél. Megmutattuk a bédekkert, amitől Szpiroszunk azonnal hazai pályán érezte magát, mintegy aki a meccset már meg is nyerte.
Indulásul kértünk egy adag echte görög paradicsomlevest azzal, hogy ossza szét két részre. Kihozott egy nagy fazék frissen készített levest, ennek a felét kimérte tányérjainkba, majd a a fazekat visszavitte a maradékkal. A számlán 2 db leves szerepelt a végén, á 4,50 EUR.
Az étlapról hússal ("öt féle"!) töltött palacsintát kértem. A palacsintát kibontva gépsonka felvágottat, száraz gyrost és valami egészen gyanús szaftos darálmányt észleltem. Erről a fogásról a nap hátralevő részében még háromszor meg kellett emlékeznem, mégpedig sürgető körülmények között.
Csapolt sör nem volt. Egy-egy üveg sör elfogyasztása után kértünk egy harmadikat. Ennek egy kis részét ráöntötte poharainkra, majd a maradék sört oda vitte, ahová a paradicsomlevest. Valószínüleg aznapra megvolt a levese, söre.
Miközben fogyasztottunk, felesége a körülöttünk levő üres asztalokat egy üres műanyag palackkal sűrűn csapkodta a szóértést jelentősen megnehezítő zaj keltésével, hogy az igen elszemtelenedett galambokat elriassza.
A nagy győzködés közepette ennek ellenére galambtoll hullott salátánkba, ami annak további fogyasztását berekesztette.
Érdekes módon távozásunk után földre szórt táppal etetni kezdték a galambokat.
Mindezek után a számla korfui éttermi számláink egyik legkiemelkedőbbjének bizonyult: a vén gézengúz jól lehúzott, és még az anyagcserénkre is rásegített ezért a pénzért.
Miközben tettük a kanalat a szánkba, megmutatta azt az asztalt, ahol a könyv szerzője ült anno.
A fenti esetet utólag megírtam a szerzőnek, és annak a feltételezésnek adtam teret, miszerint Szpirosz a szerzőt jól megzabáltatta-itatta, hogy csupa jót írjon róla.
Nos, a szerző ezt tagadta. Állítása szerint amikor először volt Szpirosznál, még nem leplezte le inkognitóját. Ezek szerint akkor ült a megmutatott asztalnál, amikor már másodszor volt? A jó isten sem tudja kideríteni az igazságot. Gyanús.
Mindenesetre ezentúl én is bédekker íróként fogom magam bemutatni korfúi tavernákban. Az eljárást szabadalmaztatom.
José Manuel Pereira da Costa
Az utolsó 100 komment: