Az alábbiakat el lehetett volna intézni annyival, hogy "étteremben jártunk Magyarországon", de akkor nem szórakoztunk volna ilyen jól. Duarte Freitas do Ramalho csodás plaszticitással írja le, milyen volt kétszer is ugyanazon a helyen vacsorázni Tiszafüreden. Tocsogjunk együtt zsírban és égett panírban!
Tiszafüredi befürdés
Hiába Tiszafüred a Tisza-tó fővárosa, éjszakai élete egyáltalán nem mondén. Úgy is mondhatjuk, hogy tipikusan rurális. Az odalátogató a tóval kapcsolatos látnivalókon túlmenően ne nagyon számítson egyéb attrakcióra, különösen így ősszel. Az egyetlen megtekintésre való múzeum az egykori kúria, melyben Kossuth Lajos lakott a kápolnai csata utáni tiszti botrány elrendezésekor 1849 tavaszán (t.i. amikor Görgei puccsal leváltotta a gyenge kezű, zavaros fejű, sikertelen Dembinski fővezért) vasárnap természetesen zárva. Ki megy oda, mondjuk szerda délelőtt?
Elmegy az ember a belváros közvetlen szomszédságában található, egyetlen ütőképes étterembe, amely a Pepita Szálló mellett található. Máshová nem nagyon tudna menni, mert a csak nyáron kundtsaftokat tömegetető, kisebb kocsmák már eleve gyanúsak a mélyhűtőben régóta tartott félig kész ételeik miatt.
Az étterembe belépve tömény áporodott ételszag vágja orrba az embert. Itt hónapok óta nem szellőztettek. Ruházatunkat napokig kell majd szellőztetnünk.
Szomorú tekintetű, kissé zavart pincérünk (rusztikus karakter, bár rajta mondén, a párizsi cafék pincérviseletére emlékeztető fekete ing, gatya, ’s kötény) nem túl mondén gráciával elültet bennünket a 10 személy fogadására alkalmas bokszból, mondván, hogy csak hatan vagyunk, és hátha jön még egy tíztagú táraság. (Nem jött.) Hiába akartunk volna sértődötten távozni az átültetés miatt, Tiszafüred más vacsorahelyet nem tudott volna kínálni.
Rusztikus karakterű, de mondénező pincér barátunk (a szalonspicc sem kizárt) nem volt képes megjegyezni, hogy ki mit kért. Az italok egy részét és a salátákat vagy nem, vagy csak késve hozta ki. A megrendelt leves természetesen langyos volt, a halászlé ehetetlen, a rántott ponty prézli bevonata odakozmált (van egy Kozma-fok a Tisza-tóban, talán ennek a turista általi jobb memorizálására), viszont a ponty rendkívül sületlen volt. A mellékelt roseibni csöpögött a zsírtól, de betegesen puha volt. Pincér barátunk, hogy ki ne essen az étel rendelésünk kapcsán létrejött közös szellemi körünkből, a második fogásokat még a leves fogyasztása közben csapta te elénk, viszont az üres leveses tányért már nem vitte el. A fogásokat azok elkészültének ütemében dobta ki az asztalra, így mindenki egyénileg vitte a vacsora ütemét, volt, aki még a levesnél tartott, mások már a desszertet kóstolgatták ugyannál az asztalnál. A számla kiállítása is problémás volt, hattagú asztaltársaságunknak közösen számlázott, és közölte, hogy korábban kellett volna szólnunk, hogy családonként fizetünk: szétválasztásra nincs mód. Az étel reklamációkra térve azt mondotta, „szólni kell, ha valami nem jó, mer’ én csak felveszem, és kihozom a rendelést, de semmiről nem tehetek.” Azaz sejteni engedte, hogy a konyhában történőkre befolyása nincs. Némi szakács-feszkó is érezhető volt hanglejtéséből.
(Gondoltuk, itt már történhetett egy és más.)
Másnap – nem lévén más választásunk – ismét ide mentünk vacsorázni. Rusztikus pincér barátunkkal ekkor már jobban összemelegedtünk, mert a rendeléskor sorra bemondta, hogy mely ételeket készít rosszul a szakács. (Sokfélét. Például nehogy megpróbáljunk itt még egyszer halat enni!)
Maradtunk a szinte elronthatatlan bécsi szeletnél. Mégis sikerült: az étel az alumínium tálcás szocreál üzemi étkezdék színvonalát idézte. Pincérünk a helyzet teljesen inverz szemléletével, azaz a lovon fordítva történő üléssel arra kért, ne balhézzunk, mert ott ül a szomszéd asztalnál a tulaj, és abból csak kellemetlenség származik. A langyos leves visszaküldése, majd az egész étkezés befejezése után két személy jelent meg a tulaj asztalánál: fehér nadrágos és kabátos, vérmes, cigarettázó nőszemély, valamint egy konyabajszú, zöld kötényes, pocakos úr. Valószínűleg ők felelősek az ételek elkészítéséért. Visszafogott, halk, de ingerült szóváltást észleltünk. Valószínűleg nehezményezték, hogy a vendégek panaszkodni merészeltek. Mindezek dacára ép bőrrel távoztunk.
Pincérünktől biztatólag búcsúztunk: „Ne adja fel, jó ember, Önre fényes jövő, hosszú fejlődés vár, bár még az messze van!”
Régen a vendéglátás szakmának számított, tanították, és tanulták, vizsgáztak belőle. Ma akárki csinálhatja?
Petőfi írja Debrecenről egy útleírásában, hogy az egész város szalonna szagú, könyvet ott senki nem vesz, legfeljebb csak azért, hogy szalonnát csomagoljon bele. Anno 1844. Itt úgy látszik azóta is szalonnát tartanak a jó modorról, kulturáltságról, ételkészítésről szóló könyvekben.
Duarte Freitas do Ramalho
Az utolsó 100 komment: