Bálint nem igazán érti, miért nem adja vissza a MÁV a jegye teljes árát, minthogy Budapestről Kőszegre menet Kelenföldig jutott, amikor valaki a vonat alá ugrott:

Vajon van olyan az olvasók között, aki utazott vonattal, Budapest határain belül 14 percet 1500 forintnál drágábban? Újságíró vagyok, egy színházi előadás miatt kellett volna a Kőszegi Várszínházba utaznom, amihez jobb híján a MÁV remek szolgáltatásait kellett igénybe vennem. Mint a színházi előadások általában, ez is este 7-kor kezdődött, így a 14:10-kor a Keletiből induló vonatra vettem jegyet, mert két óránként indul „normális” (szűk három és fél órás) menetidejű járat Kőszeg felé. El is indultam, hogy aztán szinte azonnal, Kelenföldnél meg is álljunk. Valaki a vonat alá ugrott, helyszínelés órákon át, szálljunk le, ennyi. A kérdésre, hogy akkor innen hogyan tovább, a vasutasok a vállukat vonogatták, aztán közölték, hogy mindjárt jön „a következő vonat”, az majd továbbvisz. Na ja, csakhogy a következő vonat egy tetű lassú személyvonat volt, aminek csak a Szombathelyig tartó szakasza négy és fél (!!) órás, és akkor hol van még Kőszeg. A következő Intercity viszont csak másfél óra múlva jön, úgyhogy ugyanott vagyunk: menetrend szerint (haha) mindkettő hétkor lett volna Szombathelyen.

Ebből szerintem elég logikus, hogy nem volt értelme folytatni az utat, mert a hét órai színházat ezzel véglegesen buktam. Úgyhogy besétáltam a kelenföldi infópulthoz, hogy ezt elmagyarázzam. Megtettem, mire a kisasszony mély együttérzéssel közölte, hogy na de én attól még nyugodtan lemehetek Kőszegre, miért nem ültem már fel a most induló személyvonatra? Ekkor újra elmagyaráztam, hogy szerintem ha egy darab program miatt utazom, és lekéstem azt az egyet, akkor nincs sok értelme utazni, szóval mégis szeretném visszakérni a jegyárat. Ekkor hangzott el először, ami utána még vagy negyvenötször: „de ez nem a mi hibánk”. Igen, mondtam, tudom, hogy nem maguk lökték a vonat alá azt az egykor  oly szimpatikus fiatalembert, de abban azért megegyezhetünk, hogy talán nem is az én hibám, azt pedig ne feszegessük, hogy ilyenkor illene-e a MÁV-nak valamiféle pótló járatot indítania, tekintettel arra, hogy talán van utas, akit érdekel, hogy pár órával előbb vagy később ér-e az úti céljához. Jó, de akkor sem a MÁV tehet róla, mindenesetre ő ebben biztos, hogy nem tud segíteni, menjek át a pénztárhoz.

Rendben, kiálltam a pénztári sort, előadtam a helyzetet a másik kisasszonynak, aki előbb elmagyarázta, hogy de én attól még lemehettem volna Kőszegre (legalább a kollégák biztos jól megértik egymást ebédszünetben, ha ennyire egy rugóra jár az agyuk), majd közölte, hogy de ez nem a MÁV hibája. Aztán némi győzködés után kibökte, hogy a következő a szitu: a helyjegy árától vegyek érzékeny búcsút, hiszen az nekik teljesen mindegy, hogy Kelenföldig vagy Győrig, de ha már beleültem a székembe, akkor megkaptam, amiért fizettem, és kész. A menetjegy árából pedig ugye levonnak annyit, amennyi kilométert megtettem, hiszen nekem nyilván örömömre szolgált, hogy kivittek a belvárosból, és buszozhatok vissza tökfölöslegesen. Na és a maradék összegnek már csak a 20%-át vonják le, úgynevezett kezelési költség címen. Az első két tételt még megértem, aláírom, elfogadom: valóban ültem a helyemen, valóban megtettem a vonaton pár kilométert, rendben, kifizetem. De ez a kezelési költség már alaposan tökön rúgta a hidegvérem: ezek szerint az a mozdulat, hogy kinyitják a kasszát, és esetleg még sztornóznak egy jegyet, több száz forintba kerül. Végeredményben pedig azért, mert 1) nem tudok semmilyen módon odamenni, ahová akartam és 2) elcsesztem két órát teljesen céltalanul, 1500 forintot vagyok köteles fizetni annak a cégnek, amelyiknek ezek ellenkezőjét kellett volna biztosítania.

Úgyhogy a kisasszony legnagyobb megdöbbenésére azt mondtam, hogy nem, én nem szeretném egy visszafogott kajálás, egy DVD vagy egy könyv árát kifizetni a nagy büdös semmiért. De értsem meg, mondott újdonságot a pénztáros, hogy ez nem a MÁV hibája. Én megértem, mondtam el vagy ötször, de önök meg azt értsék meg, hogy biztosan nem is az enyém, mégis nekem kell érte egy elég szép összeget fizetnem. Miközben a sorban mögöttem állók kétszer próbáltak idegességükben meglincselni, ezeket a köröket lefutottuk még néhányszor a hölggyel, mígnem felajánlotta, hogy kitölthetek egy kártérítési igénybejelentő lapot, hátha. De ehhez vissza kell mennem a Keletibe, mert itt ilyen bonyolult műveletre nincs lehetőség.

Úgyhogy visszabuszoztam a Keletibe, igazából semmiben sem reménykedve, de ugye hirtelen nagyon ráértem esti program nélkül. Kiálltam a sort, kitöltöttem az űrlapot, részletesen megindokoltam az istenkáromló kérésemet, satöbbi. Leadáskor megkérdeztem, hogy nagyjából mikor számítsak válaszra, mire megnyugtattak, hogy nagyon hamar, mert megadtam e-mail-címet is, ami nagy előny. Ez volt 2011. július 20-án.

Ezek után pontosan egy hónappal, augusztus 20-án kaptam egy e-mailt a MÁV-tól, konkrétan azzal a szöveggel, hogy köszönik a levelemet, hamarosan válaszolnak, azaz: „Végleges válaszunkat a lehető leghamarabb, de legkésőbb 2011. október 20-ig továbbítjuk az Ön részére”. A lehető leghamarabb, tényleg.

Aztán egy hónap sem telt el, és szeptember 15-én már meg is kaptam a „végleges választ”, amelyből kiderült: abszolút nem vettek figyelembe semmit abból, amit leírtam a bejelentő lapon, tehát elismételték ugyanazt, amit két hónapja a kelenföldi pénztárban is: természetesen megkapom a pénzem, ha levontak ennyit, aztán annyit, utána meg a maradékot. Ja, és szíves türelmemet kérik, amíg megérkezik a megadott számlaszámra az átutalás: a MÁV nyilván nem olyan banknál van, amelyiknek 24 vagy 48 óra az átutalási ideje, noha nem tudtam, hogy van másmilyen is. Mindenesetre október 10-én, alig 25 nappal a válasz után és kevesebb, mint három hónappal a vonatút után megkaptam a semmiért kifizetett 4890 forintomból 3380-at.

A rohadt életbe, kéne egy autó!