Groteszkbe fordult a laza abszurd 22-es csapdájának induló NAV-Posta szubrutin, amelyben egy elírt cím miatt Jozef K Attila képtelen átvenni egy levelet, és nem tudnak segíteni neki, amíg nem tudja, miről szól. Na, közben mégis tudtak segíteni, de annak az lett az eredménye, hogy kapott még egy hibás címzésű levelet, amit ugyanúgy nem tudott átvenni.

Mint az előzményből kiderült, levelet kaptam volna a NAV-tól, de egy szám elírása (a címzésben) kézbesíthetetlennél tette a küldeményt a posta részéről. Amint a korábban idézett abszurd telefonbeszélgetést lefolytatta az adóhatósági akárkivel, rögtön e-mailt is írtam panaszommal a hivatalnak, majd a fentieket szépen a Homárnak. Egy óra nem telt bele (!), és felhívtak a mobilomon az Apehtől! Nagyon kedves hölgy érdeklődött, mi is a gondom pontosan. Elmondtam neki, amit leírtam. igen, érti, utánanéznek, intézkednek. Nofene, gondoltam magamban, ez már tényleg egy új, polgári világ. És még vannak, akik kételkednek, nem szégyellik magukat. Már másnap újabb fejlemény! Megint felhívtak az Apehtől, egy másik hölgy, szintén nagyon segítőkész, bár nem tudott az előző napi beszélgetésről. Ő is ígérte, utánanéznek, intézkednek.

Eltelt két hét. Értesítés a postaládánkban: küldemény jött a NAV-tól. Hurrá! De azért óvatos vagyok. Hagyományosan ugyanis a város másik végében lévő postahivatalba kell elautózni vagy -biciklizni a ki nem kézbesített holmikért; noha a mi lakótelepükön, tőlünk 50 méterre is van egy nagyobb posta...
 - Halló, jó napot kívánok, ez és ez vagyok, szeretnék érdeklődni, hogy tényleg van-e egy küldeményem önöknél, érdemes-e elmennem?
 - Hát azt én honnan tudjam!?
 - ... Ööö, nem a Posta?
 - De. Na várjon, megnézem. (Mint utóbb ki is derült, aki a telefont felvette, az a hölgy, aki a posta ki nem kézbesített küldeményeket kezelő helyiségében ül. Tényleg, akkor ő honnan tudná?!) Mondja még egyszer a nevet, címet!
 - Ez és ez.
 - Nem... nincs itt semmi magának.
 - Biztos? Mert kiértesítettek.
 - Nem... na, várjon, mégis. itt van.
 - Nagyszerű. Akkor mehetek érte, akár most rögtön.
 - Persze, jöjjön.

 Mentem.
 
 Az ablak mögött ugyanez a hölgy tehát. Kiértesítő, személy, lakcímkártya.
 - Sajnálom, nem adhatom oda, nem egyezik a címzés és a maga címe.
 
 Micsoda?! És igen, ez még mindig ugyanaz a hiba, mint két hete. Nem ragozom, valójában a NAV még nem intézett semmit, nem küldött újra semmit - egyszerűen a Magyar posta két hét múltán újra kiértesített arról a küldeményről, amit anno nem tudtam átvenni, amivel nem történt azóta se semmi, és amit most sem óhajtanak átadni.

 Na, mondom, ha így megszívattak megint, ezt nem hagyom: addig haza nem megyek, míg valahogy meg nem szerzem. Kivel beszélhetnék felettessel? Menjen át a csoportvezetőhöz. Ők ketten beszélnek hosszasan. Majd én következem. "Mi a probléma?" Miért, eddig miről beszéltek? Elregélem. "Várjon."
 
 Húsz percet fel-alá járkálok az előtérben. Ja, a biciklimet érkezéskor megkértem a bejáratnál lévő munkatársat, hogy egy-két percre hadd állíthassam az ajtón belülre a falhoz, máris jövök, bocs! (Tároló, ilyesmi nincs, ez egy városrészi központi kiszolgáló létesítmény.) A bicikli még megvan, de már gyanúsan nézegetnek felém, meddig vacakolok még.

 Csoportvezető: nem tudjuk kiadni (az ismert okból). De én vagyok a címzett! "Azt, kérem, nem tudhatjuk." De akkor miért értesítettek ma, hogy levelem jött? "Akkor se." De akkor miért hívtak ide írásban, és szóban is? (Lásd telefon.) "Akkor se." Miért nem azt a másik ugyanilyen nevű embert rángatják ide, akinek a címe a levélen van? "Akkor se."
 Hogyan tovább?
 Menjen fel az osztályvezetőhöz.
 Persze - lásd fenti fogadalmamat.

 Jó napot, mi a probléma? Elmondom negyedszer. "Értem. Akkor nem tudunk segíteni." De hát itt egy levelem, önöknél, kérem szépen. "Ezt magának és a NAV-nak kell elintéznie." De már próbáltam, két hete! "Sajnálom, nem adhatom oda, szóljon a NAV-nak." Már szóltam! Nézze, a NAV magukra bízott egy küldeményt, ami nekem szól. Kifizette az árát. (Az én adómból azt is.) Maguk pedig nem teljesítik a megbízást. "Akkor se." De minek hívtak engem, aki önök szerint nem a címzett vagyok, ma ide, és miért mondták még a telefonba is, hogy jöjjek? "Akkor se."

 Hozzá kell tenni: ez a hölgy is kedves, segítőkész, barátságos volt. Egy másfajta bürokratikusan merev világban annyi könnyebbség elképzelhető, hogy a hivatalnokok utálatos, mogorva figurák; legalább lehet őket utálni. Itt, ma már nem. Minden segítene - de maga a szisztéma olyan, hogy az állampolgár szívatására épül... Nem a működtetői gonoszak, sőt. Nem is lehet jól működtetni, a legnagyobb jóindulattal se.
 
 Osztályvezető segíteni akar: talán az adóbevalláson írtuk el azt a házszámot... Nem tudom, nem hiszem, a könyvelő csinálta. Ó, mondja ő, adjam meg a könyvelőm telefonszámát, most rögtön szívesen felhívja, hogy ennek utánajárjunk! Mi a fenének?! (Gondolom magamban.) De csókolom, azzal az erővel inkább az Apehet tessék felhívni, sec-perc alatt tisztáznák a félreértést, megmondják, hogy igen, én vagyok az, és már mehetünk is! Azt nem lehet... Ő nem telefonálhat egy másik hivatalnak. (Csak a könyvelőmnek?!) Akkor tessék ideadni a kagylót, majd én tárcsázom. "Nem, nem lehet." Ennyin múlva? "Ennyin, de akkor se." És: "De miért nem akarom megadni a könyvelőm számát?" Ez már vicc kategória.
 
 Ellenben felhívatja azt a mezei postást, a körzetünkét, aki két hete szólt nekem, hogy mi a helyzet. Kérdem, minek, neki igazából mi köze a helyzethez. Nem baj, akkor is felhívatja. Szegény srác jön, szabadkozik, ő ennyit tehetett, mondom neki, én tudom, tőle nem is várok semmit. Ő is segíteni akar: hát miért nem beszélek az Apehhal? Már az őrjöngéssel küzdve ismétlem: de már két hete beszéltem! Őköztük van kommunikációs zavar, nem velem! Én nem tudok semmit tenni! Hát igen, ilyenek ezek a hivatalok - bólogatnak empatikusan.

 Feladom a fogadalmam. Többé nem tudok a tükörbe nézni - de akkor se bírok tovább maradni. Pedig még tartóztatnak is, újabb jótanácsokkal látnak el. Köszönöm, csókolom, viszlát, köszönöm szépen,igazán, hadd meneküljek már...

 Utójáték: egy fél nap már elment ezzel az egésszel, de hadd menjen még pár óra - irány a helyi adóhatósági kirendeltség. Jó napot, keresem azt, aki... - "Húzzon sorszámot." Mennyit kell várni? "Csak várakozzon." Ez és ez vagyok, az a gondom, hogy, és keresem, aki két hete felhívott, hogy intézkedik. "Ki volt az?" Nem tudom, nem emlékszem a névre. Na, jó, utánanézünk.
 
 Negyedóra telefonálgatás. Végül megvan a név, a számítógép jelzi az ügyet - "Egy férfi volt?" Nem, egy nő, sőt, kettő. "Lehetetlen. A gép férfinevet ad, ráadásul ő nem ilyen ügyek illetékese. Felhívom... Nem veszi fel." Hagyjuk!
 
 Hogyan oldhatnánk meg a problémát. Kitöltetnek velem egy kérelmet, hogy mégis ott lakom, ahol. És akkor majd ez alapján újra kiutalják a pénzt. Ja, de addig nem tudják, amíg az a postánál van... Meg kell várni, hogy az visszaküldje. (Ennyire nincs készpénze az állami adóhatóságnak?!)
 
 Eltelt egy újabb hét. Nem történt még semmi, de én bizakodó vagyok. És különben is szeretem a Monty Pythont.

 Üdv, Attila